Jolán

Haydn, Mozart, Fesztivál

2005.04.13. 00:00

Programkereső

Utolsó hangversenyéhez érkezett szombaton a Budapesti Fesztiválzenekar Haydn-Mozart sorozata az Olasz Kultúrintézetben. Johann Christian Bach g-moll szimfóniája, Johann Sebastian Bach három hegedűre írt D-dúr versenyműve, Mozart A színigazgató című nyitánya és Haydn D-dúr („Londoni”) szimfóniája hangzott el előadásukban.

A műsorválasztás ismét felvetette az örök problémát: játsszon-e, játszhat-e modern szimfonikus zenekar 1800 előtti muzsikát? Ez nem egy szimpla eldöntendő kérdés. Haydn zenekarában bizonyára nem volt négy nagybőgő és ennek megfelelő számú muzsikus a többi vonósszólamban; az együttes hangzása kevésbé lehetett telt és erős. De ha egy Steinway D modellen nyugodt szívvel játszanak Bachot és Haydnt, akkor a szimfonikus zenekar modern „hangszerén” miért ne adhatnának elő? A darab persze nem lesz egészen ugyanaz. Ám régi és mai instrumentumokon egyaránt lehet stílusos – és a stílustól idegen is.

Nem is beszélve arról, hogy ilyen csodálatos zenéktől megfosztani muzsikusokat, csak azért, mert nagyzenekarok tagjai – lélekromboló. Értékítélet nélkül állítom: nem lehet egy életen keresztül csak Berliozt és Respighit játszani. (Megszólalt bennem a humán érdekképviselet…)

A koncert első darabja Johann Christian Bach impozáns g-moll szimfóniája volt. A gyors tételek sodró erejével szemben állt az Andante nemes témájának jellegzetes maestoso karaktere. A vonóskar mindkét tételtípust kifogástalanul oldotta meg; gömbölyű, határozott vonalú, ám nem éles forték és érzékeny, telt, élő pianók váltakoztak egymást harmonikusan kiegészítve.

Noha a Bach-versenyműben megcsappant az együttes létszáma, kárpótlásul három hölgy lépett a színpadra: Illési Erika, Lesták-Bedő Eszter és Lezsák Zsófia. Mindhárman a zenekar tagjai. A szólisták közül az első hegedűnek volt a legvilágosabb, mondhatni -nyersebb hangja. A második tónusa kissé fedettebb, árnyékosabb, a harmadiké pedig teltebb, de mattabb volt. Mindhárman igényesen játszottak, és együtt is kiegyensúlyozottan szóltak.

A lassú tételben a hegedűk burjánzó dallamindái alatt a gordonka töltötte be a gyökérzet szerepét. Soha nem „muzsikálta túl” a szólistákat, de tapintatos, ám mégis határozott gesztusaival olyan biztos alapot adott a motívumoknak, amelyre szabadon lehetett építkezni. A harmadik tétel vaskosabb volt, mint jól esett volna: itt-ott túl hosszú hangok és a hangos játékra való törekvés erőfeszítése rontotta az összhangot. Különösen meglepődtem ezen az arányos, kecses első tétel tükrében.

ae599351-a090-4692-8ffc-00e3a107b765

A koncert második fele szinte berobbant Mozart Der Schauspieldirektor című operájának nyitányával. A karmester, Bruno Weil elemében volt. A főtéma harmadik ütemének jellegzetes ritmusa pörölycsapásként csattant a hangzó tér falán. A sforzatós nyújtott ritmusok a pont helyére beírt pianóval néha úgy hatottak, mintha a hang megszűnt volna a harmadik negyeden, és csak a közönség fülében folytatódott volna. A karmester elképzelésében a súlyok és az oldások viszonya vált az ouverture egyik, ha nem a leglényegesebb elemévé. A helyén is volt minden időben, jelentőségben egyaránt.

„Az egész társaság kimondottan jól szórakozott, beleértve engem is. Ezen az estén négyezer guldent kerestem! Ilyesmi csak Angliában fordulhat elő!” – írta Haydn az utolsó „londoni” szimfónia bemutatója után. A Fesztiválzenekar bevételéről nincsenek információim, de az biztos, hogy az 1795-ös darab 210 évvel később, 2005. április 9-én is nagy sikert aratott az Olasz Intézet Dísztermében.

Az első d hang timpaniszólóval kezdődött, mivel az üstdob egy századmásodperccel hamarabb szólalt meg, mint a többi hangszer. A méltóságteljes zenekari uniszónó pontozott ritmusaira a vonóskar, majd az oboa szenvedő (-velgő…?) sóhajmotívumai feleltek a d-moll bevezetésben. A főtéma barátságosan és bájosan szólalt meg, legelőször a vonósokon, majd később a domináns hangnemben fuvolával, oboával kiegészülve. Ez utóbbiak a visszatéréskor szólóban is eljátszották a témát – stílusosan és finoman. A kidolgozásban a fagott és a kürt fontos és remekül kivitelezett szerepére lettem figyelmes.

Úgy tűnik, Haydn nagyon kedvelte a londoni fagottost, mert az egész műben lényeges feladatokat bízott rá. A második tétel-beli szólóval feltehetőleg elégedett lett volna az osztrák mester szombaton este. A lassú tétel témájának minore változata a fafúvósokon, majd az azt követő szakasz a bevezetés borús hangvételére emlékeztetett Bruno Weil interpretációjában. Az elképesztő modulációkat kis, kristálytiszta fafúvós „tanácskozás” követte, hogy milyen irányba is haladjon tovább a tétel. A döntés az eredeti hangnemhez és a kürt kiemelkedéséhez vezetett.

A bolondos menüettnek ideális volt a tempója. Se hajszoltnak, se túl tramplinak nem éreztem. Ebben a gyorsaságban voltak igazán élvezhetőek a darab nyújtotta poénok: a hármas lüktetést felborító skála és a két ütem csend a főrész közepén és végén. A lírai trióban ismét a fafúvósoké volt a tér. A visszatérésben a közönség harmadszorra is jót derült Haydn humorán. A zárótételben Bruno Weil a falusias hangvételt emelte ki.

(2005. április 9. Olasz Kultúrintézet; A Budapesti Fesztiválzenekar hangversenye; Johann Christiann Bach: g-moll szimfónia, op. 6 No. 6; Johann Sebastian Bach: D-dúr versenymű három hegedűre, BWV 1064R, Mozart: A színigazgató – nyitány; Haydn: D-dúr "Londoni" szimfónia, Hob. I:104; Km.: Illési Erika, Lesták-Bedõ Eszter, Lezsák Zsófia; vez.: Bruno Weil)