Jenő

Szemben az előadóval

2005.04.14. 00:00

Programkereső

A Zeneakadémia színpadának rendezői jobbján, a legelső sorban, közvetlenül a nyitott zongora mögött ülni: közvetlensége miatt egyaránt nagyszerű és zavarba ejtő. Schiff András hangversenyén Beethoven Asz-dúr szonátájának első tétele alatt jószerével nem is néztem a művészre, gondolván, hogy neki sem sokkal kellemesebb ott ülni másfél méterre a közönségétől. Hiszen – főleg, akik mögötte foglaltak helyet – kis híján belelógtak az intim szférájába!
75883b07-4209-41ef-9ee8-a8b44d03bbfd

De Schiff Andrást mindez nem érdekelte. Amikor a pódiumra lépett, valakinek még javában szólt a digitális órája, ő azonban akkor már nem törődött ilyesmivel. Leült a zongorához, és rögtön nekikezdett az opus 26-os Asz-dúr darabnak. Interpretációjában élesen szétváltak az első tétel variációinak karakterei. A kedves, kívülálló témát és első variációt cinkos-jókedvű második követte, lírai minore, hirtelenkedő, játékos negyedik és a téma hangulatát idéző záróváltozat. A mérsékelt tempójú Scherzo után súlyos és komor hangulatban indult a Gyászinduló. Pátosza közelebb állt a barokk pompa ünnepélyességéhez, mint a romantikus gyász érzelmességhez. Még a leghangosabb, legvadabb részek is céltudatosan és konokul haladtak előre, egészen a záróütemek lemondó gesztusáig. A letaglózott közönség nehezen ocsúdott a jól kikalkulált könnyedségű fináléban. Az Allegro következetes, motorikus mozgása talán indokolta az egyre feljebb kapaszkodó, ugyanannyi idő alatt egyre több hanggal lepergő skálák ritmusának szinte matematikai precizitását, nekem azonban – épp az egyre nagyobb érzelmi töltet miatt – jobban esett volna egy kis szabadság ezekben a motívumokban.

Ha hiányoltam a ritmikai szabadságot Beethoven Asz-dúr szonátájában, kamatostul megkaptam az Esz-dúr szonáta első tételében. Az Andante legszebb pillanatai a darab alcíméhez méltóan olyanok voltak, mintha a Zeneakadémia Nagytermének színpadán születtek volna meg Schiff András fantáziájában. Legutóbb november 21-én hallgattam a zongoraművész Beethoven-sorozatát; most is, akárcsak akkor, szinte valamennyi tétel attacca követte egymást az egész hangversenyen. A hétfői koncerten a két Sonata Quasi una Fantasiában ez indokolt volt, nem úgy, mint az akkori op. 10-es darabokban. Persze a közönség most is nehezen bírta ki az egy ívre fűzött zenei folyamatokat fészkelődés és köhécselés nélkül.

A Scherzo lenge főrésze után, bizonyára a nagyobb kontraszt kedvéért, a zongorista roppant száraz és éles staccatókat játszott a középrész galoppjában. Valószínűleg a terem más pontjain kevésbé voltak bántóak ezek az akkordok, mint közvetlenül a zongora háta mögött, a húrok végeinél. A lassú tételben szépek voltak az arányok. Nagyon jó volt hallani, hogy a lenti fekvésű, sűrű akkordok sem zúgtak. Pedig mennyi felhangja tud lenni egy mélyre „hangszerelt” tercnek! Az utolsó tételben a hirtelen dinamikaváltások és súlyok domináltak.

Schiff András a Holdfény szonáta első ütemében lenyomta, majd a hatvankilencedikig fel sem engedte a zengető pedált. Persze csak lebegtette, de így is nyomasztóan összezúgott cisz-moll a Gisz-dúrral, fisz-moll az É-dúrral. Az elképzelés, gondolom, a tétel hangulatát és fantázia-jellegét volt hivatott kiemelni anélkül, hogy Chopin-né transzformálta volna. Mondhatnám, hogy érdekes volt, de sajnos nem volt az, csak furcsa. Fellélegeztem, amikor a második tétel első hangjainak megjelenésével együtt végre eltűnt a konok pedál. A zárótétel egészen az utolsó hangig megőrizte indulatos és robbanékony lendületét.

A Pasztorál szonáta első tételében először a fődallamot és a lüktetést, majd az expozíció ismétlésénél a tenor szólamot emelte ki az előadó. Ugyanezzel az eszközzel élt a Finálé rondótémájának többszöri elhangzásakor is. Ez utóbbi tétel számomra meglepően lassú volt, sőt, a legutolsó témavisszatérésnek mintha még egy leheletnyivel mérsékeltebb is lett volna a tempója! Schiff András a Scherzo középrészének oktávmenetében megmutatta, milyen szikrákat tud vetni Bösendorfere. A Rondó aztán inkább a csendes ringatózás jegyében telt, csak néha csapott fel egy-egy érzelmi hullám, de az sem veszélyeztette igazán a tétel ladikjának egyensúlyát – szemben az Andante egy-egy deklamáló felkiáltásával, kifakadásával, amelyek sejttették a hallgatósággal, mekkora indulatok feszülnek a lefojtott pianók mögött. Ráadásként Beethoven op. 22-es B-dúr szonátájának Fináléja és Schubert Ungarische Melodie című műve hangzott el a tíz éve elhunyt Fischer Annie tiszteletére.

Szemben ülni az előadóval egy kicsit olyan, mintha játék közben kilesnénk legtitkosabb gondolatait, legbensőbb titkait. Ám emiatt, azt hiszem, nem kell zavarban lennünk. Mert ezek az átgondolt, tudatosan megszerkesztett zenei íveken a legihletettebb pillanatokban egyébként is átvillannak.

(2005. április 11. Zeneakadémia Nagyterem; Schiff András koncertje; Beethoven: Asz-dúr szonáta, op. 2;, Esz-dúr szonáta (Quasi una Fantasia), op. 27 No. 1; cisz-moll „Holdfény” szonáta, (Quasi una Fantasia), op. 27 No. 2; D-dúr „Pastorale” szonáta, op. 28)