Jenő

A hét jazzlemeze – Michael Rabinowitz: Ocean Eyes

2005.04.18. 00:00

Programkereső

A manzello és a stritch Roland Kirknek köszönhetően elfogadott, ha nem is gyakorta alkalmazott hangszerré vált a jazzben; mások, így az angol Elton Dean, olykor obskurus hajlított szopránszaxofonon – szaxellón játszanak. Az etnójazzben pedig se vége, se hossza az egzotikus fafúvós hangszereknek, a pakisztáni oboától a tárogatóig.
f36162d2-fe56-46f0-b4cf-67787e5673b9

A fagott azonban valamiért nem akart meghonosodni a műfajban. Karen Borca dolgozott rajta Jimmy Lyons, Alan Silva és Cecil Taylor egyes lemezein, de ő mindig megmaradt a free zene világán belül, s ez a meghonosításhoz nem volt elegendő; a fagott Makanda Ken McIntyre kezében is csupán váltóhangszer maradt; Paul Hanson neve gyakorlatilag ismeretlen. Ha mégis megtörténik egyszer a csoda, és a fagott rendszeresen használt jazzhangszer lesz, azt valószínűleg Michael Rabinowitz érdemeként fogja emlegetni a műfaj története.

A szorgalmas Vivaldi harmincegynéhány versenyművet írt fagottra; Mozart a K 191-es B-dúr fagottverseny-nyel folytatta a sort, amely mondjuk a Le sacre du printemps kezdőhangjaiig és a Péter és a farkas nagyapa-szólamáig tart. Michael Rabinowitz, a több mint húsz éves muzsikusi tapasztalattal rendelkező fagottos ezek után megkísérelte a lehetetlent: klasszikus zenei képzettséggel a háta mögött (Westchester Symphony, New Haven Youth Orchestra stb.) műfajt váltott, és kettősnáddal működő fafúvós hangszerét jazz-szólókban próbálta ki, noha tudta, hogy a fagott sokkal kevésbé alkalmas improvizálásra, mint a szaxofonok, a fuvola vagy a klarinét. Ráadásul Rabinowitz a legtöbb számában swingel, kerüli a free megoldásokat, legfeljebb annyi „műfajidegenséget” kockáztat meg ravaszul, hogy klasszikus zenei elemeket csempész az előadásaiba (Cen, For Meryl, Ocean Eyes). Úgy tűnik, a jazzhez nehezen idomítható „búgósíp” különösen nagy kihívást jelent megszólaltatója számára, amikor straight-ahead jazzt kell játszani. Másfelől azonban előnyt is rejt magában a hangszer szokatlan hangja, illetve a játéktechnika speciális jellege (különösen, amikor erősítővel hangosítják az eredetileg viszonylag halkan szóló hangszert). Maga Rabinowitz említi egy beszélgetésben, hogy fagotton sok számot teljesen más felfogásban játszik, mintha tenorszaxofont alkalmazna. Például a basszusregiszterben kicsit a baritonszaxofonéra emlékeztet a fagott tónusa, a felső regiszterben (vox humana) pedig a fagott oboáéra vagy angolkürtére emlékeztető kvalitásait lehet kiaknázni. Mára Rabinowitz olyan magabiztos jazzszólistává nőtt, hogy a frazírozási nehézségeket alig érzékeli a közönség. A muzsikus régebbi lemezein és hangversenyein a repertoár fontos részét képezték a feldolgozások (Herbie Hancock Dolphin Dance-étól Miles Davis Half Nelson-jáig vagy a korai John Coltrane Giant Steps-éig, melyet némi átalakítással Watch Your Step címen játszott a zenekar), mára azonban hűlt helye az interpretációknak. Szerepüket is saját szerzemények, illetve az 1999 óta létező kvartett tagjainak kompozíciói foglalják el, ami egyértelműen önállósodást, fejlődést jelez.

Diana Herold vibrafonjátékának köszönhetően időnként valóban a Modern Jazz Quartetére emlékeztet az együttes mai soundja (ahogy azt Jim Santella jelzi az L. A. Jazz Sceneben megjelent kritikájában 2004 júniusában), én azonban mégsem hangsúlyoznám a hasonlóságokat. Az MJQ mégiscsak egy hagyományos felállású jazzformáció volt, s nem rendelkezett azzal az utánozhatatlanul egzotikus hangzással, amit Rabinowitz hihetetlenül könnyed és „folyékony” fagottozása (talán leginkább a The Frog & The Princess című, hibátlanul swingelő előadásban) teremt meg. Emellett a kvartettnek sikerül egy minden ízében változatos lemezt létrehoznia. A „békás” szám megejtő jazz-ritmikája és -melódiája mellett ott a For Meryl című ballada vagy a címadó kompozíció bolero-ritmikája és a funky FMB. Van olyan pontja is a lemeznek, ahol nem csupán a szám egyéni karaktere, hanem a hangszerelés különlegessége vonzza a hallgató figyelmét. Ilyen az Oneirology, melyben a vibrafont időnként marimba váltja fel.

A hatgyermekes connecticuti művészcsaládba született, 49 éves Michael Rabinowitz ma is a jazz elefántemberének tartja magát, aki egy furcsa, csőszerű jávorfa hangszerből csalja elő a dallamokat. Frank Zappát idézgeti, aki „középkori”-nak nevezte a 16. század óta létező, három és fél oktáv hangterjedelemmel rendelkező hangszer hangját. De a gyakran szimfonikus zenekarban gondolkozó Zappa nem csupán ennyit jegyzett meg a hangszerről. Ezt is mondta: „Nem tudom, hogy az amerikaiak miért rajonganak annyira a baseballért; én a fagottért vagyok oda.” Ezt a véleményt természetesen Rabinowitz is osztja, aki évről-évre több energiával népszerűsíti hangszerét a jazzben. Nyilván ezért mondta róla a tekintélyes Gunther Schuller, hogy hős.

(Michael Rabinowitz: Ocean Eyes; Michael Rabinowitz (fagott), Grisha Alexiev (dob), Diana Herold (vibrafon, marimba), Joe Fonda (bőgő), Szerzői kiadás, 2003)