Jenő

Ki az a Grigory Sokolov?

2005.04.20. 00:00

Programkereső

Rövid beszédben a mobiltelefonok és a köhögőmasinák kikapcsolására kérte a közönséget Jakobi László, a „Zongora” névre hallgató koncertsorozat egyik szervezője múlt vasárnap a Zeneakadémián, majd sietve távozott a színpadról, s ezután hosszú percekig nem történt semmi. De a zsúfolásig telt színpad közepén árválkodó, zongorista nélküli zongora mintha már ekkor is Grigory Sokolovról szólt volna, arról a művészről, aki a koncertet indító feszült várakozás során éppoly távolinak tűnt a hiányával, mint néhány perccel később a nézők gyűrűjében ülve, hangszerébe merülten.
d589f88e-ea26-46e6-b799-6a7725d6c8e1

Itt van egy zongorista, aki letaglózó energiával és lenyűgöző elmélyültséggel játssza a zeneirodalom talán legszemélyesebb zenéit – Schubertet és Chopint –, és ennek ellenére a több mint kétórás koncert végén sem tudunk róla többet, mint amikor a színfalak mögött várakoztatta közönségét. És mintha Sokolov számára nem is lenne fontos Schubert és Chopin, a zeneszerzők nem, csak a művek számítanak: a hangok egymásutánja, a formai felépítés, a zenei gesztusok, a trillák funkciója, a chopini polifónia, két egymást követő hang kapcsolata. Az ember már-már feszeng a székében az introvertáltság és befelé figyelés ilyen fokát látva. Mintha egy biológiai kísérletnek lennénk szemtanúi: a lombikban hangok és az őket létrehozó zongorista, s ahogy ebből a viszonyból létrejön Schubert A-dúr szonátája (D 959), a két utolsó Chopin-noktürn (op. 62) vagy a nagyszabású Polonéz-fantázia (op. 61), elámulunk ezen a természeti csodán: hogy az ember is képes lehet tökéleteset teremteni. És ahogy a Teremtő se kérdezett a genezis során, csak „látá, hogy jó”, Sokolov se kíváncsi a közönség véleményére. Játssza a hangokat, ahogy játszani kell őket, és fel sem merül bennünk: vajon lehet-e másképp is?

Pedig nyilván lehet: Schubert A-dúr szonátájának kezdőtétele elképzelhető gyorsabban, a lassú tétel előadása talán lehet kevésbé szenvtelen, Chopin zenéje biztosan játszható nagyobb ritmikai szigorral – de Sokolov esetében minden összevetés értelmetlen. Hiszen olyan művészi erő sugárzik a zongorázásából, olyan intenzitással és őszinteséggel játszik minden egyes hangot, hogy lényegtelen, tekinthetjük-e őt Richter örökösének, vagy éppen csak egy a sok orosz zongorista közül, hogy játéka beleillik-e a zongorista main-streambe vagy sem, s hogy miként viszonyul interpretációja a historikus előadásokhoz.

Megdöbbentő művészi szuggesztivitásáról árulkodott, hogy a közönség képtelen volt megtapsolni a koncert második felének egyes Chopin-darabjait, hogy Sokolov – mintha csak egyetlen művet játszott volna – a koncert második felében is csak a végén engedte levegőhöz jutni a közönséget: a négy impromptu, a két utolsó noktürn és a Polonéz-fantázia megszakítás nélkül követték egymást. És nem is nagyon lehet kiemelni az egyik vagy a másik darabot, mert egyikben sem történt más, mint aminek meg kellett történnie. A négy impromtpu szertelen virtuozitással, a két noktürn túlvilági nyugalommal, a Polonéz-fantázia tökéletesen felépített dramaturgiával szólalt meg, Sokolov nem pozőrködött, nem kérkedett elképesztő technikai adottságaival, nem eredetieskedett – egyszerűen eljátszotta a darabokat.

A koncert végén a tomboló közönséget hat ráadással jutalmazta, de mintha a ráadások sem a közönségnek szóltak volna. Megdöbbentő volt Sokolov már-már gépies viselkedése: ahogy meghajolt egyszer, lement a színpadról, visszatért, újra meghajolt, megint távozott, majd visszatért, leült a zongorához, eljátszott egy ráadást, ismét meghajolt, és távozott, majd visszatért, leült a zongorához… – s ez így ment majd’ 20 percen keresztül, megállás nélkül, körbe-körbe. A meghajláson kívül egyetlen gesztusa nem volt, arcán se mosoly, se bosszúság. Ha nem lett volna minden egyes leütött hangja olyan mélyen emberi, azt hihettem volna, hogy egy zongoristának álcázott gép mozog a színpadon. És ahogy az első ráadásként játszott, egyszerűségében is megrázó, kis, opus-szám nélküli a-moll Chopin-keringőt elkezdte, úgy éreztem, hogy most már elég, fejezze be gyorsan, és hagyjon nekem egy kis nyugtot. Ám ahogy korábban, Sokolov most se volt tekintettel senkire, és néhány Rameau-darab, valamint egy a-moll Chopin-mazurka (op. 68 No. 2) után zárásként eljátszott még egy cisz-moll mazurkát (op. 63 No. 3) – s ez a koncertet befejező másfél perc mintha az egész este összefoglalása lett volna.

A mazurka egyszerű kísérete fölött éneklő, végtelenül személyes és dermesztően vigasztalan dallamot a darab végén Chopin kettébontja, szigorú kánonban szólaltatja meg és növeli hatalmas méretűvé, mintha az összeomlás szélén még egy utolsó gesztussal megpróbálná kifejezni a kifejezhetetlent – és a koncert korábbi számaihoz hasonlóan Sokolov játékában éppen az volt csodálatos, és játéka épp attól vált oly megrendítővé, hogy a tökéletesen tisztán megmutatott polifon szövet csak eszköz volt számára ahhoz, hogy megértesse: mit is jelent a teljes reménytelenségben egy utolsó kétségbeesett kiáltás.

(2005. április 17. Zeneakadémia Nagyterem – Grigory Sokolov zongoraestje; Schubert: A-dúr szonáta, D 959; Chopin: Négy impromptu [cisz-moll - 1837, Asz-dúr – op. 29, Fisz-dúr – op. 36, Gesz-dúr – op. 51]; Két noktürn, op. 62 Asz-dúr Polonéz-fantázia, op. 61)