Katalin

Cikluszárás

2005.04.21. 00:00

Programkereső

Tizennégy dal, utólag összeállított ciklusban: ez Schubert Hattyúdala, melyet április 18-án Polgár László és Klukon Edit adott elő a Zeneakadémia Nagytermében. Az ötven perc zene Schubert legenigmatikusabb dalait tartalmazza. A szerelem és a halál (illetve ezek keveredése) persze más Schubert-műveknek is alaptémája, de talán sehol sem olyan mellbevágó, mint e dalok egyikében-másikában. A legkönnyedebbnek induló dalok is meg-megakadnak, akár a csörgedező patak (pl. Frühlingssehnsucht), a kérdőjelek nem csak a versekben, hanem a zenében is túltengenek.

Polgár László különösen e bizonytalanságok, útkeresések, a reménytelenség tolmácsolásában jeleskedett a mostani koncerten. Meglepően kis hangon énekelt, mégsem éreztem mindig elég finomnak. E kis hang a művészi megformálás része, semmiféleképpen sem képességbeli hiányosság: nyilvánvaló, hogy Polgár a mostanában megszokott, kiabálós Schubert-interpretációkkal szemben egy emberibb, természetesebb, közvetlenebb tolmácsolást tart helyesnek.

A Ständchen azonban ezáltal túl negédessé vált, ami talán Rellstab versétől nem áll távol, de Schubert zenéje annyival több színt, távolabbi rálátást sugall. Általában a Heine-versek, a koncert második fele sokkal meggyőzőbb volt. A legmegrázóbbnak a két legsötétebb, legmodernebb dal (Die Stadt, Der Doppelgänger) előadását éreztem, a levegő is megdermedt az amúgy fülledt teremben. És szép volt a záró dal, a Seidl versére komponált Die Taubenpost előadása is, nagy szükségünk volt e feloldásra, és itt a másutt hiányolt természetes kedvesség is tökéletesen átjött.

A koncert után két benyomás maradt bennem: a lényegesebb, hogy nagyon szép hangversenyt hallottam. Polgár Lászlónak gyönyörű orgánuma van, emellett kiváló zenész, és elég sokat tapasztalt ahhoz, hogy manírok és túlzások nélkül adja elő ezeket a dalokat. Klukon Edit pedig ideális zongorakísérő, de jóval több is: a bevezetőkön, a befejezéseken hallhattuk, mennyi múlik rajta. Érzésem szerint ott is tökéletesen fogta meg a dalok hangulatát, ahol Polgár kevésbé, anélkül, hogy magára terelte volna a figyelmet.

27cd2a7d-6b01-41a6-85e1-210211a9960f

És a másik benyomásom: hogy akinek olyan szép orgánuma van, mint Polgárnak, aki ennyire nem akarja magát előtérbe tolni, aki ennyit tud Schubertről, a zenéről, szerelemről és halálról: hogy lehet, hogy olykor mégis kiesik a szerepből? Kiesik, mert nem elég kedves, ahol pedig épp úgy kellene énekelnie, mint a sötétebb dalokban: manírok, érzelgősségek, túlzások nélkül. És kiesik, mert olykor hamis. Különösen a könnyű fekvésekben, a középlágékban. Mintha technikailag nem lenne elég alapos, mintha a támasz megszűnne ott, ahol nem elengedhetetlen ahhoz, hogy fizikailag megszólaljon a hang. Félreértés ne essék: az ötven perc alatt három-négy ilyen hamis pillanat volt, nem rosszul eltalált hangok, bakik, hanem alulintonált kitartott hangok. Nem annyiszor, hogy a koncert egészére rányomta volna a bélyegét az alulintonáltság – csak az ember azt gondolná, valaki vagy tisztán énekel, vagy hamisan. Úgy látszik, mégis lehet is-is.

De ne ezt a tanulságot vigyük magunkkal, talán inkább azt, hogy érdemes Schubertet állandóan műsoron tartani, újra felfedezni, újraértelmezni – és ebből a szempontból Polgár László és Klukon Edit hangversenye éppoly hasznos és szép volt, mint a négy koncertből álló ciklus egésze.

(2005. április 18. 19:30 Zeneakadémia Nagyterem – Polgár László dalestje; Schubert: Schwanengesang - dalciklus, D 957; km.: Klukon Edit (zongora)