Hortenzia, Gergő

Munkafényben

2005.04.21. 00:00

Programkereső

Jobb volna persze, ha esztétikai bajaink lennének az operával, ha tartalmi, ízlésbeli kérdések ingerelnék föl a közvéleményt. Mostanában azonban csak a pénzzel kapcsolatosan támadnak izgalmak, ha egyáltalán támadnak. A minap például sztrájkbizottság alakult a budapesti Operaházban. Az indoklás annyira jellegzetes, hogy már föl se tűnik.

Hiányzik egymilliárd. A kívülállót az már kevéssé izgatja, hogy ez a milliárd az alaptámogatáson felüli, külön szerződésben ígért pénz. A nézőnek azt sem kell feltétlen megértenie, pontosan mit jelent, hogy ha nem kapja meg az intézmény ezt a pénzt, akkor nem tudja teljesíteni az említett szerződésben vállalt kötelezettségeit, a szervezeti átalakítást, 89 közalkalmazott elbocsátását.

Az viszont mégis csak föltűnik, hogy a támogatás mértéke körüli huzavona lassan állandósul. A főigazgató időnként le kíván mondani az anyagiak szűkössége miatt. Érvelése meggyőző: az opera luxuscikk, főúri művészet, főúri udvarokban született, meg kell fizetni az árát. Két kérdés azonban mindenképpen megválaszolatlan marad. Mennyi az az ár, és ki fizesse meg, ha egyszer már nincsenek főurak, nincsenek királyok, hercegek, akik udvaruk fényét emelték egyebek közt az operajátszással. Rendes polgári társadalom persze a maga polgári nemzeti öntudatához tartozónak tudta a nemzeti operát. A XIX. századi romantikus opera a nemzeti és a polgári öntudat egyik látványos megnyilvánulása volt. Verdi nevét nemzetegyesítő, szabadságharcos jelszó rövidítéseként írták a házfalakra.

A mai operajátszásnak nincs meg ez a küldetéstudata, nincs meg ez a társadalmi funkciója. Az a kortárs opera, amely kifejezi a mai igényesebb ízlésű, önismeretre vágyó polgár, értelmiségi érzésvilágát, végképp eltávolodott az ilyen közösségi feladatoktól. Ki is szorul a régi nagy operaházakból, mellesleg éppen úgy, ahogyan a régi nagy prózai, drámai műfajok sem nagyon élnek már meg a nagy palotaszínházakban. A királyok és a polgárok régi nagy fényű műfaja nagyobbrészt köznapi fogyasztási cikként, nosztalgikus elrévedés tárgyaként, illetve jól ismert, szép dallamok, harmóniák érzéki élvezetének alkalmaként él a régi nagy palotákban.

Polgárosultabb helyeken legalább botrányok támadnak abból, ha művészek, főképp rendezők agresszív világundorukat be akarják erőszakolni a szentelt falak, a rituálissá merevült dallamok és történetek közé. Nálunk szakmai-kritikai sikert, a közönség körében pedig csendes elutasítást vált ki legföljebb egy-egy szokatlanabb produkció. Talán csak a tehetséges Wagner-leszármazott bájosan ironikus Lohengrin-értelmezése keltett hallhatóbb utálkozást az utóbbi években.

Szóval hiába is szeretnénk, ha művészeti, tartalmi kérdések körül lenne hangos az operaélet. Pedig alighanem mégis azokról van szó akkor is, amikor látszólag csak pénzről, illetve pénzhiányról beszélnek. Hiányzik egymilliárd. Most éppen ez, a szerződésben ígért milliárd hiányzik, máskor más milliárdok hiányoznak. De azért hiányoznak mindig újra és újra, mert nem világos, hogy mire is kellenek. Nemcsak fafejű pénzügyérek, különféle érdekek fogságában amúgy ambiciózusan vonagló politikusok számára nem világos, hanem a társadalmi köztudat számára sem.

Luxuscikk az opera, de ma nem igazán tudható, kinek és minek.

A sztrájkbizottságot szervező operaházi szakszervezeti vezető azt ígéri, ha lesz sztrájk, akkor sem maradnak el előadások, legföljebb később kezdenek, esetleg munkafényben játszanak majd. Az Operaház háborús viszonyokat fog idézni békeidőben, sőt, olyan gazdasági körülmények között, amikor amúgy tombol a költekező rossz ízlés, amikor a polgároknak ronda lakóházakra, irodaépületekre, az államnak hasonlóan rút Nemzeti Színházra és Művészetek Palotájára bőven telik.

Vajon a munkafény ígér-e megvilágosodást?