Cecília

A csend

2005.04.25. 00:00

Programkereső

Kedves Olvasó, kérem, helyezze most magát kényelembe, és gondolkozzon el egy pillanatra: milyen zene jut eszébe a csendről? A paradoxnak tűnő kérdést azért teszem fel, mert nemrég egy egész operát láttam e tárgykörben. Szerzője, Huszár Lajos a mai magyar komponisták középnemzedékébe tartozik. A csend című kétfelvonásosát április 22-én – bő két hónappal a szegedi ősbemutató után – a fővárosi közönség is megtekinthette a Nemzeti Színházban.
4e24146f-631a-410a-b36a-159e55590478

Huszár igen nagy feladat elé állította magát, amikor úgy döntött, Balázs Béla A csend című meséjéből ír operát. És nem csak azért, mert Balázs nevéről majd’ mindenkinek a Kékszakállú jut eszébe, s így akarva-akaratlanul is Bartók operájához mérik az új művet. Sokkal inkább az alapul vett mese szövege miatt. Balázs Béla irodalmi munkásságát már az 1910-es években sokan kritizálták, legutóbb pedig épp a jelen opera kapcsán szidja őt oldalakon át Tallián Tibor a Muzsika áprilisi számában. Nem vitatom, hogy jogosan, bár egyvalamiben biztosan nem Balázs a hibás: ő nem operalibrettónak, és még csak nem is színpadra szánta A csendet.

Nem is való oda ez a merőben szimbolikus történet. Péter az erdőben találkozik a csend tündérével, de megijed tőle, és nem követi hívását. Visszatér haldokló anyja mellé, aki választógyűrűt ad neki. Ha annak az ujjára húzza, akit a világon a legjobban szeret, akkor azzal örökre egymáséi lesznek. De ha rosszul választ, az illető meghal, és Péter ujjára visszaszáll a gyűrű, szívére pedig a bánat abroncsa szorul. A fiú szerint kár is választani, hiszen édesanyját szereti a legjobban; anyja ujjára húzza a gyűrűt, mire az meghal. Péter vándorlása közben találkozik a harmonikás Pállal. Összebarátkoznak és mivel Péter nem szeretne elválni tőle, neki is az ujjára húzza a gyűrűt: Pál meghal. Péter gyárban dolgozik, Ilonával egymásba szeretnek, de a gyűrűvel a lányt is megöli. A fiú most már enged a tündér hívásának, fejét a nő ölébe hajtja, és végre lepattan szívéről az abroncs.

A csend szereplői nem drámai jellemek, a velük történő események nem adnak ki drámai cselekményt. Példázatszerűen egyszerű a képlet, a szereplők, a helyszínek, az események csak illusztrálják az eszmei mondanivalót. Miért baj ez? A Kékszakállú szüzséje talán nem merőben szimbolikus? A döntő különbség a két szöveg közt az, hogy míg a Kékszakállúban Balázs nem is próbál úgy tenni, mintha egy külsőleg megragadható „történetet” mesélne, A csendben valóságosnak tűnő események, valóságosnak tűnő szereplők követik egymást. A színpadra állítás és a szöveg dramatizálása természetesen fölerősíti ezt a „valóságosnak tűnő” jelleget – az eredmény pedig felemás: a néző a látottakkal végül sem azonosulni, sem azoktól elidegenedni nem tud.

Pedig az opera zenéjével nem lenne nehéz azonosulni: a remekül hangszerelt partitúra bővelkedik a poétikusan szép részletekben. Ami nem sikerül a szövegnek, az – részben – sikerül Huszárnak: életre kelteni a két főszereplőt. A muzsika érzékeny eszközökkel, egyértelműen rajzolja meg mind a tündér alakját, mind Péter belső lelki történéseit. Ilona és Péter szerelmi jelenete pedig igazi nagy pillanat: a zene végre elemelkedik – szövegtől, színpadtól – és szárnyal. Az opera stiláris alaprétege – mint Tallián is kiemeli – nem véletlenül éppen az 1910-es évek, vagyis a Kékszakállú keletkezési idejének hangzásvilágára utal. E stíluskörön kívül felvillannak újabb hangzások is, de helyet kapnak többek közt népdalidézetek, munkásdal és valcer is. A különféle zenei világok egymás mellé helyezése azonban csodálatos módon nem töredezettséget, hanem változatos egységet eredményez, a heterogén elemek belesimulnak Huszár szuverén zenei nyelvébe. A gondosan megírt énekszólamok szinte végig melodikus tartalmúak. Ez számomra – első hallásra – kissé fárasztónak hatott: a vokális anyagokban talán jót tett volna helyenként a nagyobb ritmikai szabadság, a gyorsabb szövegmondás.

Dér Krisztina a Tündér, Andrejcsik István Péter szerepében hangilag és színészileg egyformán hiteles és szép alakítást nyújtott. A többi szereplő, ahogyan a kórus és a Kardos Gábor vezette zenekar is, lelkiismeretesen helytállt.

(2005. április 22. Nemzeti Színház; Huszár Lajos: A csend;szövegét Balázs Béla meséje nyomán Darvasi László írta; ea.: Andrejcsik István, Hajdu András, Vajda Júlia, Dér Krisztina, Szonda Éva, Gábor Géza, Grünfelder Csaba, Tóth Péter, Piskolti László; km.: a Szegedi Nemzeti Színház Ének- és Zenekara (karig.: Koczka Ferenc); díszlet: Molnár Zsuzsa; jelmez: Papp Janó; rend.: Székhelyi József; vez.: Kardos Gábor)