Jolán

A hét jazzlemeze – Deanna Storey: Sometimes I’m Happy

2005.04.25. 00:00

Programkereső

Charlie Kaufman, amerikai televíziós műsorok, valamint a Being John Malkovich című film szövegkönyvírója, Deanna Storey egykori munkatársa és az énekesnő lemezéhez tartozó kísérőszöveg szerzője azt írja, hogy amikor először ment el kollégája koncertjére, kissé félt, hogy a hölgy nem lesz több egy jóindulatú amatőrnél, aki így-úgy elénekli a Great American Songbook egyes darabjait, majd gyér taps kíséretében lemegy a színpadról. Ehelyett azonban egy olyan jelenést hallhatott (tátott szájjal), aki vörös ruhájában és hosszú fekete kesztyűjében maga volt A '40-es évek Énekesnője.
cbe6ed5f-b17f-4f6b-9303-f75db5307e79

Deanna Storey gyermekkorából hozta magával a harmincas és negyvenes évek zenéi iránti rajongást. Édesanyja szerettette meg vele azokat a zenés darabokat, amelyek betétdalai sok esetben jazz-standarddé váltak az idők folyamán. Az egyetemi évek alatt Deanna érdeklődése, ha lehet, csak nőtt a Nagy Amerikai Daloskönyv iránt. A gyermekkori zongoraleckék ekkoriban énekórákkal egészültek ki. Itt klasszikus zenei és jazz-képzést kapott a seattle-i tehetség. Kisebb kabarétermekben kezdődött Deanna Storey karrierje, s a sors úgy hozta, hogy az énekesnő művészi kíváncsisága mindinkább a jazz felé fordult. Újabb zenei, elsősorban elméleti tanulmányok következtek, immár a jazz-idiómára kihegyezve, a Sometimes I’m Happy-n is hallható Michael Zisman bőgősnél (aki egyben a Stanford Jazz Workshop igazgatója), valamint Dena DeRose-nál, a Sharp Nine énekesnőjénél-zongoristájánál.

A jelenleg New Yorkban élő Deanna Storey először 1999-ben jelentetett meg egy albumot Here Goes címmel, majd a San Franciscóban felvett Sometimes I’m Happy következett, Zisman és DeRose arrangement-jaival.

Ugyan az első lemezt nem ismerem, de azt bízvást állíthatom, hogy a második album egy minden tekintetben érett énekesnőt állít elénk. Deanna Storey tudja, hogy a fejből ismert melódiák tolmácsolása akkor a legjobb, amikor dísztelen, mert leginkább ilyenkor derül ki a hallgató számára, milyen kvalitásokkal rendelkezik a még ismeretlen előadó hangja. Nos, Storey leplezetlenül feltárja, amit tud, a hallgató figyelmét elterelő különleges hatásokat nem használ, s épp őszintesége adja a hitelét. Például a millió változatból ismert You Don’t Know What Love Is igazi balladaként szól, mint a régi nagyok repertoárjában, akik a kezdetleges stúdiókban nem is hagyatkozhattak másra, csak saját énekhangjuk hitelére, illetve művészi ösztöneikre. Deanna Storey világában tehát épp a varázstalanságban rejlik a bűverő. Egy pillanat van a közel egy órás műsorban, amikor a szó hagyományos értelmében elvarázsolódhat a hallgató: az Angel Eyes feldolgozásakor. Itt az énekesnő mintha a füstös klubokban „kötelező” fátylat terítené a hangjára, s az a finom, egyetlen cseppnyi blazírtság, amit jó érzékkel az előadása egyik alapérzésévé tesz, a lemez talán legemlékezetesebb darabjává teszi a Brent/Dennis standardet.

Deanna Storey hallhatóan egyaránt otthonosan érzi magát a vidámabb hangulatú, uptempós számokban, mint amilyen a két változatban is elénekelt címadó szerzemény, vagy a Too Close For Comfort, illetve a balladákban (When Sunny Gets Blue; Where Are You). Intonációja tiszta, biztos, és jól érezhető minden pillanatban, hogy kívül-belül ismeri és érti a repertoárját. Mégse nevezhetnénk változatos lemeznek a Sometimes I’m Happy-t. Az igen eltérő hangulatú számok előadásában mintha nem valósulna meg maradéktalanul az az érzelmi gazdagság, mely a legnagyobb énekesek lemezein feszültséget tud teremteni. Valahányszor végighallgatjuk az albumot, az a benyomásunk támad, hogy majdnem tökéletes interpretátorral van dolgunk, aki azonban még nem tette meg az utolsó és valószínűleg legfontosabb lépést a profizmustól a mesteri fokig. Talán a már említett Angel Eyes az egyetlen szám, ahol a fiatal énekesnőnek sikerült átlépnie a bűvös határt. Ez az előadás antológiadarab lehetne. Viszont minden jel arra mutat, hogy ha továbbra is ilyen jó arrangement-okat énekelhet, Deanna Storey következő lemeze már semmiféle kétséget sem hagy majd kritikusaiban. Reménykedve várjuk az igazi mesterművet.

(Deanna Storey: Sometimes I’m Happy; Deanna Storey (ének); Matthew Clark (zongora); Michael Zisman (bőgő); Akira Tana (dob); Andrew Speight (szaxofon); I’m So Pretty Records, 2002)