Emma

Élő kapcsolat a közönséggel

2005.04.25. 00:00

Programkereső

Pécs kultúrájának egyik zászlóshajója a Pannon Filharmonikusok, melynek zeneigazgatója, Hamar Zsolt karmester rendkívül céltudatosan és ambiciózusan építi fel együttese szakmai programját. A zenekar hazai és nemzetközi presztízse egyre növekszik, s ezzel együtt mindinkább bővül potenciális hallgatósága. Hamar Zsolttal Aradi Péter készített interjút.

- Olyan együttes élén állsz, amely egyrészt nyilván hasonló problémákkal küzd, mint sok más vidéki szimfonikus zenekar az országban, másrészt azonban speciális helyzetben van azáltal, hogy Budapesten is rendez bérleti sorozatot, és a fővároson kívül a külföld irányába is „kinyújtotta csápjait”. Mindez, úgy tudom, egy koncepciózus, hosszú távú program része. Mi a kitűzött cél, és milyen lépcsőfokok vezetnek odáig?

- Föl kell tenni a legalapvetőbb kérdéseket, és megpróbálni válaszolni rájuk. Kinek és miért éri meg ma fenntartani ebben az országban egy szimfonikus zenekart? Kell-e a magyar zenei élet szereplőinek bizonyítaniuk a létjogosultságukat? Az biztos, hogy az elmúlt ötven évben nem kellett. A helyzet azonban megváltozott: úgy gondolom, ma – talán egy-két kiváltságos szereplőtől eltekintve – kell bizonyítanunk.

- Kik előtt kell bizonyítani?

- Nyilvánvalóan a fenntartók előtt. Még mindig egy központi helyre gyűjtik be az adókat, ahonnan aztán a bevételeket újra elosztják, s nem alakult ki az a fajta önkormányzatiság, amelynek értelmében mondjuk egy Pécsett élő embernek kevés adót kell fizetnie a központi, és sokat a helyi költségvetésbe – ezért mindenekelőtt az állam a fenntartó. Én azt gondolom – és tudom, hogy emiatt sokan haragszanak rám, és nem értenek egyet velem –, hogy jóval több szimfonikus zenekar működik Magyarországon, mint amennyit elbír a költségvetés. Több – közvetve vagy közvetlenül – állami pénzből élő együttes van, mint akár nálunk gazdaságilag fejlettebb országokban. Márpedig akkor föl kell tenni azt a kérdést is, van-e reális esély arra, hogy a magyar állam, illetve a kulturális kormányzat a következő öt-tíz évben a most rendelkezésére álló összeg többszörösével gazdálkodjon. Azt hiszem, erre nincs esély – mindenféle pártoktól és ideológiáktól függetlenül. Akkor pedig azt kell mérlegelni, mi jobb a magyar zenekultúrának: ha az egyetlen fenntartó továbbra is sok szereplőt tart el, akiknek ily módon értelemszerűen viszonylag kevés pénz jut, vagy bizonyos elvek, prioritások mentén ugyanazt az összeget kevesebbek között osztja el, akik így hatékonyabban, eredményesebben tudnak dolgozni. Bízom abban, hogy a kulturális kormányzat egyszer majd rájön, nincs értelme sok helyre keveset adni. Pécsett mi azt próbáljuk végiggondolni, hogyan tudjuk meggyőzni a fenntartó(ka)t, hogy bennünket érdemes életben tartani, fejleszteni, támogatni.

- Szerinted a kulturális kormányzat milyen kritériumok alapján döntheti el, kiket érdemes továbbra is fenntartani, támogatni, és kiket nem?

- Az egyik szempont nyilván a minőség, a másik pedig a mennyiség, vagyis hogy az adott – jó esetben magas színvonalú – kulturális termék hány emberhez jut el.

- A mennyiség viszonylag egyszerűen mérhető. De a minőségnek mi a fokmérője? Ki ítéli meg, és ki dönt róla?

f35962ce-b825-49ee-9d4f-f1f1d33e77fa

- Szerintem egy egészséges és jól működő szakma képes önmagán belül kialakítani – akár konfliktusok árán is – egy szakmai alapokon nyugvó, objektívnek tekinthető értékrendet és hierarchiát. A kulturális kormányzat pedig – ha végre elérkezettnek látja az időt a cselekvésre – erősen támaszkodhat majd erre a szakmaiságra. Egyébként ma is létezik egy értékrangsor, amelyben nagyjából mindenki egyetért, a viták inkább emocionális vagy ízlésbeli vonatkozásban alakulnak ki, hogy kinek melyik együttes játéka tetszik jobban, kihez melyik áll közelebb. Érdemes meghúznunk egy minőségi határvonalat, amely alá nem kellene mennünk, s az alatta lévőket – hogy visszatérjek a korábbi gondolatomhoz – nem volna szabad az adónkból támogatni. A mennyiség sokkal kézzelfoghatóbb összetevője ennek a problémának. A gyakran lenézett vidéki zenekarok helyzete ebből a szempontból lényegesen kedvezőbb. Mi például nem csak Budapest és a külföld felé „nyújtjuk ki csápjainkat”, ahogy az az első kérdésben elhangzott, hanem az egész dél-dunántúli régió zenekara, sőt nyugodtan mondhatom, zenei szolgáltatója szeretnénk lenni, márpedig ez a régió önmagában közel kétmillió embert jelent. A Pannon Filharmonikusoknak négy bérlete van Pécsett, ahol esténként több mint ezer ember hallgat bennünket, de bérlete van Kaposváron, Szekszárdon, egy későbbi lépésben esetleg Zágrábban is lesz; ezenkívül ugyancsak hozzánk tartozik a kamarazenekar méretű, rugalmas és mobil Pécsi Szimfonietta, amely képes önálló bérletet indítani Dombóváron, Sásdon, Pakson és másutt. Azt kell mondanom, hogy ha ügyesen építkezünk, sokkal több emberhez tudunk eljutni, mint egy olyan együttes, amely elegánsan és kicsit arisztokratikusan csak a fővárosban lép fel. De hogy még kézzelfoghatóbb – bár csak hozzávetőleges – számokat mondjak: a mindenkori magyar kormány az adófizetők pénzéből a kultúrára, s azon belül a zenekultúrára szánt összeg közel nyolcvan százalékát a fővárosban költi el, ahol az ország lakosságnak alig húsz százaléka él. Drámaibban fogalmazva: egy Dombóváron élő ember miért nem érdemli meg, hogy Mozartot, Haydnt, Brahmsot, Bartókot hallgathasson? És létezhet-e olyan kultúrpolitika, amely nem támogatná őt ebben? Szerintem nem – én optimista vagyok.

- Vannak azért olyan budapesti zenekarok, amelyek vidéken is rendszeresen fellépnek. Ez előnyös vagy hátrányos a helyi együttesek számára?

- Pécsett a Filharmónia Kht.-nak van olyan bérlete, amelyben a Nemzeti Filharmonikusoktól a Budapesti Fesztiválzenekaron át a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekaráig jó néhány fővárosi együttes fellép. Én szakmailag kimondottan örülök ennek, mert így összehasonlíthatnak bennünket a legjobbakkal, s ez a mi fejlődésünket szolgálja. Ha nem is aggodalommal, inkább érdeklődéssel vártuk, hogyan hat ez a mi bérleteladásainkra, s az eredmény igen biztató: körülbelül húsz százalékkal több bérletet adtunk el erre az évadra, mint az előzőre.

- Minek köszönhető ez?

- A közönség örül annak, hogy kiváló együtteseket hallgathat meg Pécsett, de közben ugyanolyan kíváncsi arra a zenekarra, amelyet a magáénak tekint, s amelyre talán kicsit büszke is.

- Akkor itt a lokálpatriotizmusra is lehet alapozni?

- Mindenképpen. Mi fontosnak tartjuk, hogy ezt a „terméket” sikerüljön eladnunk, s mindent meg is teszünk ennek érdekében. Arra törekszünk, hogy mindenkihez eljussunk Pécsett, hogy mindenféle közönségréteget meg tudjunk szólítani – az ún. pécsi polgárság mellett az ifjúságot, azokat a nyugdíjasokat, akiknek az esti koncert időpontja már késő, vagy azokat a fogyatékkal élő embertársainkat, akik rendes körülmények között nehezen jutnának el hangversenyre. Rendkívül eleven kommunikációt alakítottunk ki a helybéliekkel, ami persze egy ekkora városban sokkal könnyebb, mint mondjuk Budapesten. Szinte nem telik el úgy nap, hogy be ne jönnének hozzánk az utcáról – akár hozzám is, ha ott vagyok. Elmondják, mi tetszett nekik, mi nem, mit szeretnének hallani, mit nem. Egyfajta happening keretében ízelítőt szoktunk adni a potenciális hallgatóságnak a következő évad bérleteiből, abban bízva, hogy ötleteket adnak, s egyúttal nekem ilyenkor lehetőségem nyílik arra is, hogy indokoljam a műsor-összeállítást. Igyekszem figyelembe venni a javaslatokat, és beépíteni a programba.

- A következő évadban is lesz budapesti bérletetek?

- Nagyképűnek tűnhet a válaszom, de már nem tehetjük meg, hogy ne legyen. Mindenki óvott bennünket attól, hogy önálló bérletet hirdessünk a Nemzeti Hangversenyteremben – ehhez képest mind egy szálig eladtuk. Azt hiszem, a következő évadra is sikerült olyan műsort összeállítanunk, ami eladható lesz.

- Pécs is pályázik az Európa Kulturális Fővárosa címre, 2010-re. A zenekar hogyan veszi ki a részét az előkészületekből, illetve a pályázatból?

- Azt mondják, abban, hogy Pécs pályázott, nagy szerepe volt a zenekar által elért eredményeknek. Gyakran hivatkoznak ránk, példálóznak velünk, egyfajta zászlóshajónak használnak. A pályázat egyik fontos eleme a hangversenyterem. A város vállalja, hogy akár elnyeri a címet, akár nem, felépít egy 1200 fős termet, s a zenekar igazgatóját, Horváth Zsoltot kérték meg, állítson össze egy anyagot arról, milyen szempontokat kell figyelembe venni a tervezéskor.

NÉVJEGY

Az 1968-ban született karmester hatéves korában kezdett zongorázni, majd a Bartók Béla Konzervatóriumban tanult zeneszerzést. A Zeneakadémia zeneszerzés szakát Petrovics Emil osztályában végezte, a karmesterképző szakon Lukács Ervin és Gál Tamás voltak a tanárai. 1995-ben kiváló eredménnyel diplomázott, ugyanebben az évben 2. helyezést kapott és közönségdíjat nyert a Magyar Televízió VIII. Nemzetközi Karmesterversenyén. 1996-ban a spanyolországi Cadaques-ben rendezett karmesterversenyen ugyancsak második díjat nyert, 1997-ben a Portugál Rádió Nemzetközi Karmesterversenyén pedig első helyezett lett. 1995-től egy évig Vásáry Tamás mellett dolgozott. 1996 és 1997 között a Zeneakadémia óradíjas tanára volt. Karmesterként bejárta az ország szinte összes szimfonikus zenekarát, rendszeresen vezényel a Magyar Állami Operaházban. 1997 őszén Kocsis Zoltán zeneigazgató javaslatára a Nemzeti Filharmonikusok első állandó karmesterévé nevezték ki; CD-felvételt készített velük Liszt Ferenc szimfonikus költeményeiből. 1999 szeptemberében a VI. Nemzetközi Antonio Pedrotti Karmesterversenyen, Trentóban ismét első helyezést ért el. Külföldi sikereit jelzi, hogy Európa hangversenytermeinek rendszeres meghívottja, sőt az Amerikai Egyesült Államokba és Japánba is hívják. Lorin Maazel asszisztense a Salzburgi Ünnepi Játékokon. Verdi Rigolettoját vezényli a Theatro Lyricoban, Cagliariban. 2000 őszétől a Pécsi Szimfonikus Zenekar vezető karmesteri és művészeti igazgatói állását is betölti. 2001 őszétől a Magyar Állami Operaház karmestere, ugyanettől az évtől az Orchestra Padova e del Veneto állandó vendégkarmestere. 2001-ben a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere Liszt Ferenc-díjjal jutalmazta munkáját.