Katalin

A Holdon még mindig esik az eső

2005.04.26. 00:00

Programkereső

William Parker együttese a Mediawave-en Másodszor látogatott Győrbe a bőgős William Parker együttese. De mintha el se telt volna egy év: Parkeren ugyanaz a mókás micisapka, a zenekar tagjainak minden gesztusában ugyanaz a derű, Rob Brown altszaxofonosban ugyanaz a visszafogottság.
4f1adc90-ec65-4bd6-8926-05738c1c2bbe

Parker ma az amerikai avantgarde jazzélet egyik központi figurája. Saját kvartettjével, illetve kvintettjével statikus harmóniákra épülő, csak módjával improvizatív zenét játszik. A ’70-es évek közepe óta van benne a sűrűbb jazzéletben, de csak a ’80-as évek elejétől publikál saját neve alatt. Alighanem mai kvartettje az eddigi legsikeresebb zenekara. Világ körüli turnékra alkalmas zene ez részletesen kidolgozott és igen jól megírt témákkal, költői, ugyanakkor politikai üzenetet is hordozó szövegekkel, a tévedhetetlenségig összeszokott, mesteri kísérő muzsikusokkal. Parker zenéje alaposan „ki van találva”: mindenkihez szól, hiszen befogadható a mainstream ízlésűek számára is. Mégis van minden szerzeményében egy adag már-már free ízesítés, de mire a fűszer megfeküdné a kényesebb gyomrokat, az aroma elszáll, emlék marad csupán, s jön ismét az ismerős téma, egy-egy swinges pillanat, jó helyen elsütött tutti, igéző énekhang vagy recitativóra emlékeztető szövegmondás, csupa olyasmi, ami oldja a Stan Getzhez, Pat Methenyhez és David Sanbornhoz szokott fülek bizsergését Rob Brown fél percnél hosszabbra nyúlt érdes szólója után.

Nyert itt mindenki: még a sznobok is, akik otthon legfeljebb a középdrága, dizájnos hangfalakból áradó, elegánsan halk Mezzofortéval szórakoztatják a vacsoravendégeiket, mondván, ők már csak jazzt hallgatnak, elégedetten nyújtóztathatták ki elgémberedni készülő tagjaikat a Parker-hangverseny után: no, ezt is túlélték! Siethettek haza a hét milliót érő vállalati kocsikon, hogy elmeséljék Boldognak és Boldogtalannak, milyen elvont, csak a vájt fülű beavatottaknak szóló zene kedvéért voltak képesek egészen Győrig utazni.

Mindebből egyáltalán nem következik, hogy William Parker zenéje annyit ér, mint az előbbiekben bemutatott egyes hallgatói. Idén is remek koncertet adott a zenekar, noha hiányzott belőle a fő (?) attrakció: Hamid Drake dobos. Állítólag a lánya esküvője miatt néhány nappal később, a nagy jam session-ök idején csatlakozik majd társaihoz, illetve a Tóth Viktor Trióhoz. Drake helyett egy másik nagymesterrel kellett hogy beérje a nagyérdemű: a fehér Alvin Fielderrel, akinek hallhatóan semmiféle problémát nem okozott betagozódnia a Parker irányította társaságba. Régi bútordarab ő, aki világklasszis avantgarde formációkban élte le az életét. Ott volt a chicagói free zene születésénél, hiszen ő dobolt Roscoe Mitchell 1966-os Sound albumán. Tizennyolc évvel ezelőtt Ahmed Abdullah Liquid Magicjén, 1989-ben Dennis González The Desert Windjén bukkant fel. Időről-időre pedig a Sun Ra Arkestra ritmusszekcióját erősítette. Fielder elsőrangú dobos, ha Parker zenekarában nem tudja is pótolni az egyedülálló Hamid Drake-et.

Az együttes összetétele egyébként nem változott. Most, hogy nem a régi zsinagógában, hanem egy nagy sátorban koncerteztek, az akusztika romlott némileg, de ez semmit se változtatott a Raining On The Moon album számainak varázslatosságán. Két apróbb változás mégiscsak történt. Leena Conquest énekesnő (aki szigorú értelemben nem tartozik az együtteshez, „special guest” rangban adja tehetségét) a tavalyi hangverseny színpadi felállásához képest helyet cserélt a két fúvóssal (trombita, altszaxofon), átkerült a bőgő jobb oldalára. Ezúttal táncra se perdült a bársonyos hangú hölgy – ezt a szerepet idén Patricia Nicholson Parkerre bízták. Nekem Ms. Conquest mozdulatai jobban tetszettek, szerencsésebb lett volna, ha nem növelik a fellépők számát. Mint ahogy jobb lett volna kényelmesebb székekben ülni egy kicsit melegebb teremben, és nem szűk egy órán át, hanem sokkal hosszabb ideig hallgatni a Holdon kitartóan hulló esőt. De ne akarjunk mindent egyszerre! Különben is, akik szeretnek Győrbe járni a Mediawave fesztivál hangversenyeire, hozzászokhattak már a kemény székekhez és különösen a farkasordító hidegekhez a zsinagógában (ahol Pharoah Sanders is majdnem megfagyott). Arról nem beszélve, hogy inkább ezer kemény széket és szibériai klímájú győri termet Parkerékkel vagy Sandersszel, mint egyetlen estét otthon a puha fotelben, vendégekkel, miközben a hangfalakból a Mezzoforte szól.