Cecília

Őszi táj szaxofonnal

2005.04.27. 00:00

Programkereső

A '60-as évek elején még az eladott lemezek fele dzsessz volt. A helyzet a Beatles megjelenésével változott meg, ma már a dzsesszeladások nem teszik ki a forgalom két százalékát sem: ezért (is) sétálhat nyugodtan Győrben a műfaj egyik legnagyobb sztárja és legnagyobb alakja anélkül, hogy bárki megszólítaná vagy autogramot kérne tőle.

A William Parker Quartetnek nemcsak a névadóját, a bőgős Parkert, hanem a szaxofonos Rob Brownt is lehet a kortárs dzsessz egyik legnagyobbjának nevezni, mély és feledhetetlen muzsikát csinálnak.
A tavalyi Mediawave legsikeresebb koncertjét Parkerék adták, az idei az ő fellépésükkel kezdődött. Hamid Drake helyett – akinek a lánya szombaton mondta ki a boldogító igent – Alvin Fielder dobolt: de a felállás és a minőség ugyanaz volt. A kvartett a Raining on the moon című lemez dalait játszotta: ezeknek az esős időhöz való daloknak a szövegére is érdemes figyelni. William Parker ugyanis nemcsak az egyik legjobb bőgős Charles Mingus óta, hanem költő is, hat kötete jelent meg az Egyesült Államokban. Ezekből a dalokból nem az emlékezés szomorúsága árad, hanem a valóban fontos dolgokra figyelni igyekvő ember nyugalma és koncentráltsága. Lewis Barnes trombitás és Rob Brown akkor fújta kissé free jazz-es, olykor Coltrane-t idéző, varázslatos szólóit, amikor a sors titkait kifürkészni igyekvő ember feszültsége – az egyik dalban Leena Conquest arról énekelt, hogy ő a Sors – már fokozhatatlanná vált.

Kevés összeszedettebb együttes van ennél a kvartettnél. Ha a kissé enervált Leena Conquest énekelt, a fúvósok hátraléptek, hogy ne nyomják el ezt az áttetszően tiszta, dermesztően hideg hangot. Ezt a gesztust felfoghatjuk a teljes alázat megnyilvánulásának. Aki Győrben megpillantja őket, amint vigyorogva sétálnak, és nagy hangon beszélgetnek, nem gondolja róluk, hogy olyan tiszta és melankolikus a zenéjük, mint Caspar David Friedrich képein az őszi tájak. Az énekesnő hazautazott. Brown és Parker maradtak.