Jácint

Drahos Béla ötven éves

2005.06.01. 00:00

Programkereső

Némi izgalommal és kíváncsi várakozással telve érkeztem meg a Bécsi Kávéház teraszára, találkozónk megbeszélt helyszínére. Táskámban jegyzetek, kérdések, cikkek... Legutóbb az új Dél-budai Kulturális és Szabadidő Központban voltam Drahos Béla koncertjén, amelyen – ahogy nála rendszerint lenni szokott – dirigált és fuvolázott. A Stamitz-koncertet – kadenciájával együtt – lemezre lehetett volna venni. De látom, odalent már engem keres.
fa488bd5-9f9d-4202-8eb9-d5f92a61e928

– Annyi mindent csináltál eddig életedben. Hogy kezdődött a pályád?

– Tudnivaló, hogy annak idején nyolcévesen nem kezdtek el fuvolázni a gyerekek. Tizennégy éves kor alatt nemigen lehetett. Én voltam az első, aztán Kovács Imre, akik ilyen korán kezdtük. Még csak két hete tanultam fuvolázni, amikor Kaposvárra jött a Magyar Rádió, és az ottani Vikár Béla Kórussal készítettek egy egyenes adást, amire engem mint „kísérleti nyulat” betettek. Telemann menüettjét játszottam. Nagyon izgultam, de rettenetesen élveztem! Így kezdődött. Aztán egymás után jöttek a zeneiskolai megmérettetések, versenyek. Nagy Olivér volt az, aki felfigyelt rám, és hetedikes koromban elvitt a Zeneakadémiára meghallgatásra. Fel akartak venni az előkészítőre, de miután nem volt számomra sem kollégium, sem albérlet, azt javasolták, hogy menjünk át Jeney Zoltánhoz a konziba. Meghallgatott. Sose felejtem el, ahogy jönnek ki röhögve, és majd szétesik a konzi folyosója, én meg ott állok remegő lábakkal. Virtuóz Köhler-etűdöket játszottam, amire állítólag Szeszler Tibor így szólt: „Zolikám, ennek a gyereknek egy kerékkel több van, vagy eggyel kevesebb?” Végül a győri konzervatóriumba kerültem, ahol a Concertino Prágával és egyéb versenyekkel elindult a nemzetközi megmérettetések sora, amire – mintegy ennek záróakkordjaként – a Rádiózenekar Fúvósötösével tettük föl a koronát, amikor Colmarban megnyertük a versenyt. A karmesteri pályafutásom ez után, ’89-ben kezdődött el.

– Szerényen nagyon sok mindent kihagytál…

– Az Operától a Rádiózenekarig minden hirtelen történt, állandóan előre nem várt feladatok jöttek. Hihetetlennek tűnik, de az első akadémiai fuvolaóráról elvittek Carment játszani! Egy évre rá mentem a Rádiózenekarba, ahol már vártak, s ott játszottam egészen addig, amíg át nem kerültem – amikor elkezdtem dirigálni – az Állami Hangversenyzenekarba. Amikor Kobayashi Ken-Ichiro felhagyott magyarországi aktív működésével, engem is utamra bocsátott: „Most már tudsz eleget, csináld a saját zenekaraidat” – mondta. Akkor megfogadtam, hogy a fuvolázást azért nem fogom abbahagyni, mint ahogy nem is akarom.

– Milyen az életművedet meghatározó élményeket hoztál magaddal gyermekkorodból, a családi fészekből? Szüleid zeneszerető és zeneértő emberek voltak?

– Négygyermekes család utolsó tagjaként láttam meg a napvilágot. A szüleim ugyan nem voltak muzsikusok, de édesapám nagyon szerette a zenét, édesanyám pedig Kaposváron a templomi kórusban énekelt. Nagyon szép szoprán hangja volt, a mai napig aktív kórustag ott, ahol a bátyám kántor és kórusvezető. Így aztán engem is hoztak-vittek mindenhova. Gyermekkoromban kórusmuzsikát, templomi orgonát, egyházi zenét hallottam, ministráltunk is. Erősen klerikális neveltetésben részesültünk, ez természetes volt. Aztán amikor nagyobb lettem, én is jártam szolfézsórára, hegedűórára, mint a bátyáim. Rengeteget tanultam abból, amit láttam, hallottam.

– Mi volt az első fuvolás koncertélményed?

– A Csupor-házaspár koncertje a kaposvári Liszt Ferenc Zeneiskolában. Hét éves voltam, amikor először hallottam őket. Később játszottak szólistaként, a szimfonikus zenekarban és a színházban is, számomra mindez csodálatos, maradandó emlék. Nagyon megtetszett nekem ez a hangszer, és azt mondtam: „Én márpedig fuvolát szeretnék tanulni!” Erre édesanyám bátorkodott odamenni Csupor Lászlóhoz, hogy megkérdezze: kicsi korom ellenére elkezdhetem-e a fuvolázást? Mire ő: „Jó, hát itt van a fej, megfújhatod!” Akkorát szólt, mint az ágyú. Mivel kezdetben egy törött fahangszert kaptam, a kaposvári zenetanárok saját fizetésükből adták össze számomra az első fuvolát. Pedig akkor volt igazán szegény világ! Sose felejtem el. Ez a Sinfonia fuvola sokáig meg is volt. Egyébként érdekes, hogy a karmesterség ezzel hogy függ össze. Az, hogy a gyerek otthon olykor átéléssel „vezényel”, mutogat a zenére, előfordul. Én még nem tudtam játszani, viszont a testvéreim kamaráztak, és azt nagyon szerettem koordinálni. Hogy ki menjen vissza, stb. Ezek úgy bennem voltak. És bár most is hiszem és vallom, hogy nagyon szép dolog fuvolázni, valamilyen szempontból mégis kevés. Még hogy ha a fuvolázás egy örök rejtély is, mert az ember mindig újabb és újabb dolgokat fedez fel akár fúvástechnikailag, akár ahogy a hangszer tökéletesedik… Visszatérve a törött fuvolára: az senkinek nem szólalt meg, csak nekem. Később annyira elrepedt a feje, hogy már nekem sem szólt. Akkor aztán sírva fakadtam, mire édesanyám ijedtében rohant vissza a zeneiskolába, hogy elfelejtettük volna a fogásokat? Mert ő tanulta meg a fogásokat helyettem, olyan pici voltam. S akkor Laci bácsi nagyot nevetett: „Jaj, dehogy felejtették el! Nézze meg, akkora rés van rajta, hogy ki-be jár a levegő!”

– 11 évesen a Kaposvári Szimfonikus Zenekar tagja lettél, 12 évesen a Kaposvári Csiky Gergely Színház első fuvolása. Nyilván a zenélés korán lekötötte mindennapjaidat…

– Olyannyira, hogy egyszer közismereti órán majd’ leesett a fejem, annyira fáradt voltam. Mert már vidéki tájelőadásokra jártam. Tizenévesen, felső tagozatos koromban már Kacsoh Pongrác, Kálmán Imre daljátékaiban, operettjeiben játszottam. Ezekben rendkívül nehéz fuvolaszólamok vannak… Már akkor olyan hatalmas művészekkel játszottam szimfonikus zenekarban, mint pl. Kórodi András. Mint gyereknek nem is volt időm azon gondolkodni, hogy milyen feladatot kaptam. Egész egyszerűen csinálni kellett. Elég korán elkezdtem szólistaként is tevékenykedni: h-moll szvitet játszani, Cimarosa kettősversenyét a tanárommal, stb. Turnéztunk is! Most meg tanárként már én játszom a saját növendékemmel. Lesz egy jubileumi koncertem, amelyen a Mozart-koncert mellett épp a Cimarosát adom elő Papp Viktóriával, aki idén felvételizik a Zeneakadémiára, és a IV. brandenburgi koncertet is játszom feleségemmel, Hegyesi Gabriellával.

– Kik azok a tanárok, akiknek a legtöbbet köszönheted?

– A legtöbbet nyilván Csupor Lászlónak köszönhetem; a mai napig majdnem minden héten konzultálunk, és zeneakadémistaként is rengeteget jártam vissza hozzá. Volt, hogy szinte az egész nyarat nála töltöttem, és fuvoláztunk reggeltől estig. Édesapám elég korán meghalt, és ő volt az, aki apám helyett apám volt. Lényegében tőle tanultam meg fuvolázni. Később szintén hasonló atyai szerepe volt Pröhle Henrik tanár úrnak, aki a győri Zeneművészeti Szakközépiskolában nemcsak mint tanár istápolt, hanem mint magánember is. Nagyon sok szép külföldi emlékem van vele kapcsolatban. És Kovács Lórántnak is hálás vagyok, aki a Zeneakadémián tanított, de aki tulajdonképpen már korábbról ismert. Ő volt az utolsó tanárom, akivel a mai napig is kapcsolatban vagyok. Most már az én növendékemet is tanítja, aki remélem, az ő keze alatt még sikeresebb fuvolaművésszé válik. Pröhle Henriknél is tanul egy volt tanítványom.

– Egymás után nyerted a versenyeket. Tizenhat évesen a Concertino Prága 71’-et, tizenhét évesen a MTV fuvolaversenyének fődíját, tizennyolc évesen Pozsonyban az UNESCO nagydíját. Milyen műveket szerettél játszani akkor a leginkább?

– Nagyon erősen kötődöm a magyar zeneszerzőkhöz. Farkas Ferenc, Dávid Gyula, Járdányi Pál, Szervánszky Endre meghatározó emberek voltak az életemben, rengeteget tanultam tőlük. A mai zenéhez való viszonyulást nagyon analitikusan megtanította nekem mind Csupor tanár úr, mind azok a művészbarátaim, kollégáim, akik véleményét rendszeresen megkérdeztem, és akiknek nagyon sok személyes élményük volt az akkori szerzőkkel: közvetlenül tőlük tanultak még, vagy Jeney Zoltánon keresztül jutott el hozzájuk ez a tudás. Farkas Ferencnek például volt szerencsém előjátszani. A magyar művek mellett nagyon szerettem a romantikus virtuóz darabokat, valamint Mozart és Bach muzsikáját. Egyáltalán: a barokk meg a klasszikus zenét. És a Rádiózenekar révén az ember akarva-akaratlanul bekapcsolódott a modern művészetek világába. Szólistaként mindig arra törekedtem, hogy ami számomra igazán kedves, azt játsszam. De műsoromra tűztem modern darabokat is. Amikor a Rádiózenekarba bekerültem, rengeteg szerzővel (Dubrovay László, Vidovszky László, Jeney Zoltán stb.) jártam külföldre, a Párizsi Modern Művészetek Múzeumától kezdve mindenhol voltunk. Mint kreatív zenekari fuvolaművész rengeteg inspirációt adtam nekik. Például amikor Láng István egy nagyzenekari darabjában játszottam, odajött: „Tudnád ezt így, ahogy az előbb? Hogy is csináltad?” Bizonyos effektusokat kreáltam, amilyeneket addig soha nem hallottak. Ezek máshoz nyilván úgy kerültek, hogy vagy maguk is kitalálták ugyanazt, vagy hallották mástól, akár tőlem először. De én ezzel különösebben nem foglalkoztam, mert úgy gondoltam, hogy ha a hangszer adja ezeket a lehetőségeket, akkor másnak is éppoly fontosak lehetnek. Jeney Zoltánnal, Sáry Lászlóval rengeteget konzultáltam. Vagy Sári Jóskával, akivel egyébként egy rangos nemzetközi díszszemlén, az Ifjú Muzsikusok Fesztiválján ismerkedtem meg, ahol a Frankfurti Rádiózenekarral játszottam. (Akkor Sáriék még Németországban éltek.)

– Van hangszerideálod? Sokféle hangszered volt?

– Tökéletes hangszerrel még nem találkoztam, bár biztos, hogy van. Minden hangszerben van valami jó, de hogy mindenhol jól szóljon, olyat még nem hallottam. Nem volt nagyon sok hangszerem, de ami volt, azt szerettem. Elsősorban nem ezen múlik. Casals mondta: „a hang belülről jön”. Nem elég egyféle hangot tudni, állandóan keresni kell. Nem mindegy, hogy játszom Mozartot, Bachot vagy egy romantikus darabot. Egy francia darabot franciás hangon… Mi az, hogy franciás hang? Mi az a németes hang? Manapság mindig van egy divatirányzat, most épp ezt a míves, préselt hangot kell hallgatnom. Ez az állandó „torokból lefelé”… Legyen ilyen is, de Mozartot, könyörgöm, ne játsszanak nekem ezzel az agyondögönyözött hanggal! A világ legtermészetesebb zenéjét, Mozartét ne akarja megerőszakolni senki. A mai napig nagyon sokat foglalkozom hangképzéssel, hangszínekkel. Magamnak állítom föl ezeket a hangideálokat, és próbálom a tanítványaimnak is átadni, akik ezt nagyon élvezik. Szeretek előjátszani, megmutatni dolgokat. Például hogy milyen hangon képzelem el azt a Debussy-művet, amin a debreceni verseny kapcsán dolgozunk. Ott még a francia hangon belül is micsoda tónusbeli különbségeket lehet játszani!

– Több zenekar szólófuvolása voltál, szólókarrieredet kezdetben versenyek, később rangos koncertek fémjelezték. Közben kamarazenélés is színesítette a pályád. 1985-től sorra kaptad a kitüntetéseket: Liszt­díj, Év Művésze Díj ’86, Bartók-Pásztory Díj, Kaposvár Városáért Díj, 1994­ben a Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztje; tavaly Székesfehérvár Város Közgyűlése főtanácsosi elismerésben részesített. Közben másik szenvedélyed és hivatásod lett a karmesterség. Hogyan alakult mindez?

- Annyi mindent megtapasztaltam, megéltem a zenekarban. Összegyűlt bennem mindaz, amit stilárisan megtanultam; mások lettek az elvárásaim a zene interpretálásával szemben. Egyre erősebben éreztem úgy, hogy nekem dirigálnom kell. Volt, hogy éreztem: ezt vagy azt másként vezényeltem volna. Akkor gondoltam, hogy megpróbálom. De ha nagyon szomorú vagyok, akkor mindig a fuvola az, ami megnyugtat. Ha vezénylés szempontjából valami nagyon problematikusnak látszik, akkor legegyszerűbb, ha előveszem a fuvolát: „hogyan is intettem én ezt, amikor a fúvósötösben játszottuk?” Nagyon sokan kérnek, hogy a fuvolázást ne hagyjam abba. Üzenem mindenkinek, hogy nem teszem. Legalábbis amíg én azt olyan szinten tudom művelni, ahogy szeretném. Persze nem úgy volt, hogy egyszer csak hirtelen kiálltam dirigálni, hanem először elmentem tanulni. Ez is furcsán alakult. Ugyanis egy alkalommal vendégkarmesterünk volt Karl Anton Österreicher. Én fújtam elsőt, feleségem, Hegyesi Gabriella másodikat. Ő szólt neki, hogy lenne itt egy ember, aki szeretne dirigálni. Így aztán Gabi biztatására elmentünk a mester bécsi kurzusára. „Minden adottsága megvan, el kell kezdeni ugyanúgy, mint fuvolázni.” – mondta Österreicher, aki nagyon neves karmester volt, Svarovsky után ő volt az igazi nagy karmester-generáció utolsó alakja.

– Ez jóval a diplomád után volt már?

– Igen, 1990-ben. Elmentem a kurzusra, és egy hét alatt döntenem kellett: abbahagyom, vagy maradok. Aztán öt évet tanultam ott. Egészen Österreicher haláláig személyes kapcsolatban voltunk egymással. Meghívtam a Rádiózenekarhoz is dirigálni. A mesterséget igazán jól megtanította: sokszor elmondta, mennyi mindent kell tudni ehhez a szakmához, s ha igazán akarom, akkor szakadatlan csinálnom kell. És itt jelent meg ismét az életemben Csupor László, aki révén először a Kaposvári Szimfonikus Zenekarhoz kerültem, majd ugyanabban az évben a Magyar Állami Hangversenyzenekarhoz is. A Népköztársasági Érdemrend átadásánál külön kihangsúlyozták: „Drahos Béla fuvolaművésznek és a Magyar Állami Hangversenyzenekar korrepetitor-karmesterének”.

– Ezalatt alapító karmestere lettél a Nicolaus Esterházy Sinfoniának, amellyel számtalan nagysikerű lemezfelvételt készítettél. Idén hatodik éve pedig vezető karmestere vagy az Alba Regia Zenekarnak, amely eddigi munkásságodnak köszönhetően szintén a legjobb kritikákat kapja. De beszéljünk most egy kicsit másról. Gondolom, fontos a számodra, hogy a családod is fuvolázik.

– Rebeka nagyon fuvolázik! Van, hogy hárman gyakorolunk egyszerre. Ebben az a „tragédia”, hogy reggel elmegyek, mert zenekari próba van, délután tanítok, és mikor hazajövök, fuvoláznak, és még én is nekiállok. El lehet képzelni, mi van ilyenkor otthon! De ez számomra már természetes. Rebekának pedig nagyon jó adottságai vannak. Azt mondtam neki, hogy ha kedve van hozzá, akkor támogatom, de egyébként nem kötelező. Boldogok vagyunk, hogy azzal foglalkozik, amit mi is szeretünk…

– A karmesterség mellett kevesebb időd jut a gyakorlásra, mégis a számodra legfontosabb műveket kézben tudod tartani. Szívesen játszanál más műveket is, mint amelyek koncertjeid repertoárján szerepelnek? Vagy a közönség szempontjából nézve úgy látod, csak a legismertebbeket, legsikeresebbeket érdemes játszani, nincs igény másra?

– Hosszú-hosszú éveken, évtizedeken keresztül – ha akartam, ha nem – játszottam olyan műveket is, amelyek azért nem voltak élvonalbeli darabok. Viszont szólistaként nem voltam rászorulva arra, hogy olyanokat játsszam, amik éppen nem annyira népszerűek. Kétségtelen, hogy ha csak fuvolázásból állna az életem, akkor másként lenne, igyekeznék minél többfélét játszani. De sosem volt bennem olyan törekvés, hogy én most többet, még azt is, gyorsabban is, meg még annál is gyorsabban… ezek a babérok nem vonzottak.

– Mi mozgatja ma a CD-készítést? Elég gyakori, hogy olyan felvételeket igyekeznek kiadni, amely sosem hallott nevű szerzők műveit tartalmazza. Egy Mozart-lemezre meg nincs szükség, hiszen millió van a piacon.

– Régen a piac úgy működött, hogy nem mindenkivel készítettek lemezt, ma meg bárkivel, akinek van pénze. Azt nem tartom bajnak egyébként, hogy lehet huszonnyolcféle Mozart fuvolaversenyt hallani, mert engem érdekel, hogy a huszonnyolcféléből mi az, ami engem megérint. Ezt nagyon izgalmas dolognak tartom. Régebben vagy felkértek lemezt készíteni, vagy nem. Ahhoz, hogy lemezt akarjanak veled készíteni, az kellett, hogy neved legyen, hogy előbb bizonyíts… És amikor velem lemezt készítettek, akkor sosem kellett másod­ vagy harmadrangú szerzőktől játszanom.

– Kik azok a művészek, akikkel mint fuvolaművész együtt dolgoztál, akiket – a teljesség igénye nélkül – szívesen megemlítenél?

– Szerencsés és gazdag volt az életem már eddig is, mert még dolgoztam olyan nagynevű karmesterekkel, mint Carlo Zecchi, Leonard Bernstein, Lovro von Matacic. (Olyan Ő nyolcvanévesen, félig lebénulva még olyan Wagnert dirigált, hogy szétesett a Zeneakadémia!) Az előadóművészek közül személyes kapcsolatban voltam Jean Pierre Rampallal, együtt koncerteztünk a Pleyel teremben Párizsban. Vagy Adorján Andrással, akinek az aranyfuvolámat köszönhetem. Olyan zongoristákkal kamaráztam, mint Cziffra György, Ránki Dezső, Kocsis Zoltán, Jandó Jenő vagy Schiff András, aki személyes jó barátom volt. Amikor disszidált, az utolsó éjszakát vele töltöttem, együtt beszélgettünk egész hajnalig! Épp egy pár napja találkoztam az édesanyjával, és nagyon jót beszélgettünk a Rózsavölgyiben… Szóval hosszú a névsor. Fontos, hogy az ember sokfélét csináljon. Ma sokan hangsúlyozzák: „szólista vagyok”. Ilyen nincs! Ez egy nagyon rossz út. Nem is lehet ebből megélni, vagy legalábbis nagyon keveseknek sikerül. Hiszem, hogy ha valaki szólózik is, rengeteget tanul abból, amit mint zenekari és kamaramuzsikus megtapasztal. Amikor még zenekari játékos is voltam, éreztem, hogy nem a szólistát kíséri a zenekar. Fordítva! A szólista kíséri a zenekart. A zenekarnak őrületes tehetetlensége van. Azt, amit én szeretnék kifejezni magamból, nagyon önkorlátozó módon kell megtennem. Óriási segítség a számomra, hogy ott ültem a másik oldalon, és tudom, hogy a zenekar nem mozdul, vagy nagyon nehezen mozdul. Aki ezt nem tudja, az iszonyatos nagy falakba fog ütközni, és nagyon nagyokat fog csalatkozni… Miután ezeket megtapasztaltam, akkor jött az a lehetőség, hogy magam a karmesteri pulpitusra álljak. Hogy rekonstruáljam, mit képzelt el Beethoven, Mozart vagy a modern kori zeneszerzők. És ehhez – ismét nagyon nagy szerencsével – jött egy új lehetőség: a Naxos lemeztársaságnál elkezdtem (megint nem „másodosztályú” szerzőket, hanem) Haydnt, Mozartot, Beethovent fölvenni. Ez utóbbi a lemezpiacon az év hanglemeze volt.

– Nem szeretnék senkit megbántani, de akik zenekarban játszanak, azok között nem biztos, hogy mindenki szólista egyéniség. És vannak olyan előadóművészeink, akik nem zenekari tagok…

– A zenekari munka majdhogynem egész embert kíván, onnan nehéz kikacsintani. Általában mindenki elsősorban zenekarba szeretne kerülni akár itthon, akár külföldön. Ugyanez volt Nicolet-val, Adorjánnal: zenekarban játszottak nagyon sokáig. És valószínű, hogy nagyon sokat is hozott nekik ez tapasztalatban. Később meg a tanítás. A zenekari munka rengeteg elfoglaltsággal jár, rengeteg rákészüléssel, napi vagy heti beosztással, ami mellett nagyon nehéz szólózni. De nézzük James Galway-től kezdve a legnagyobbakat, hol játszottak? Bizony zenekarban, hosszú évtizedekig. Az önkifejezés igénye mindenkinél erős. Aki zenekarban játszik, ott „önkifejezheti” magát akár minden nap. Mert óriási sikerélményben lehet részed, ha szépen elfújsz egy Mozart szimfóniában egy kétütemes szólót… Pedig mondjuk előtte nyolc órán át utaztál egy buszba besüppedve. A zenekarozásnak természetesen vannak kellemetlen oldalai, viszont amit ott megtapasztalt például Adorján vagy Jimmy, később bőséggel kamatoztatták! Csak azzal, hogy ott ülsz, még ha épp nem is játszol, nagyon sok tapasztalatot szerezhetsz.

– Mind előadóművészi, mind karmesteri életed a legkülönfélébb zenei műfajok felé vitt. A szimfonikus zene mellett szóló, kamarazene, opera, operett, balett ugyanúgy szerepel a repertoárodon, mint filmzenék sokasága és könnyűzenei produkciók. Mit tudtál profitálni más művészeti ágak, stílusok világából?

– Ahogy a fuvolázás, úgy a műfaji kilengések is rendkívüli módon segítenek a dirigálásban. Már rádiózenekari tagként is úgy kezdtem, hogy reggel 8-kor a Stúdió 11 zenekarral a legkülönbözőbb amerikai filmslágereket, musicaleket játszottam a 8-as stúdióban. Természetesen ezt is lehet nagyon igényesen művelni, a könnyűzenészek körében is nagyon komoly muzsikusok vannak. (És van az igénytelen, „háromhangos” könnyűzene, erről nem szeretnék beszélni…) Aki azt hiszi, hogy a könnyű műfaj könnyű, az téved. Akár rádiózenekari tagként – amikor táncdalfesztiválokon közreműködtünk –, akár karmesterként a legkülönfélébb zenei stílusokba volt szerencsém belekóstolni az operettől az operáig (amit én csúcsműfajnak tartok). Azt, hogy így „tobzódhatok”, különleges ajándéknak tartom, és ez számomra sokkal több, mintha csak egy dologgal foglalkoznék. De a lelkemben mindig fuvolás maradok.

– A komolyzene és a könnyűzene átjárhatóságát mutatja az Amadinda, Balog József vagy Gőz László tevékenysége is. Rendszeresen játszanak profi könnyűzenészekkel…

– Pontosan. Ez nagyon jó dolog, de szeretném hangsúlyozni: nem az igénytelen zenét értem a könnyűzenén. A nagy filmslágereket és a nagy musicaleket – mint például a Rómeó és Júlia, az Elfújta a szél – egyaránt dirigálom a Rádiózenekar élén. Ezek világszámok! Igaz, hogy az Operettszínházban nem én vezénylem őket, de hát ennyi mindent már tényleg nem is tudnék elvállalni. Amerikaiakkal, dánokkal, franciákkal készítettem filmzenéket – tíz éve már, hogy évente kb. húsz filmzenét veszek fel.

– A Naxos kiadónál eddig negyvenhárom CD-d van – köztük a Haydn és Beethoven szimfónia-összkiadások –, de a Hungaroton, a Laserlight és a Teldec kiadónál is vannak jelentős lemezeid.

– És még mennyi nincs kiadva! Olyan kuriózumaim vannak, mint például Leopold Hoffmann D-dúr koncertje, amire azt hittük, hogy Haydn írta. Kazunori Seo japán fuvolaművész előadásában az összes Hoffmann-versenyművet dirigálom. A magyarok közül Jandó Jenővel több lemezt is készítettem: felvettük Beethoven hármasversenyét, zongoraversenyeit. A Teldec cégnél Bach IV. Brandenburgi versenyének zongorás változatát játszottuk lemezre Gabival, Cyprien Katsaris görög zongoristával és a Liszt Ferenc Kamarazenekarral. Rengeteg közös élményem van Rolla Jánossal. Megtiszteltetésnek vettem, amikor Mozart egyik fuvolaversenyét velük is rögzíthettem.

– Kodály Zoltán gondolata: „Legyen a zene mindenkié”, miközben úgy tűnik, a komolyzene egyre szűkebb réteget érint…

– Ez most általános jelenség. Az értékmegőrzés terén sok tennivalónk van. Ehhez kellő segítséget kellene hogy kapjon a zenésztársadalom. Elfogadhatatlannak tartom, hogy tizenéves gyerekek egymást ölik, lelki sivárságba kerülnek. Azt hiszem, ez többek között azért van, mert az úgynevezett léleknevelés az iskolában gyakorlatilag a nullával egyenlő. És ennek a legfőbb eszköze lehetne a zene. Mélységesen felháborodva hallom, hogy gyakorlatilag már énekóra sincs. S bár lehet, hogy olykor rossz vágányra futott ez a kodályi jelszó, mert nem lehet mindenkitől ugyanazt egyforma szigorral számon kérni, de az, hogy ma már azok sem jutnak hozzá, akiket megérinthetne…! Az iskolai tananyagból kormányzati szinten kiirtották azt a lehetőséget, hogy komolyzenére neveljék az embereket. Pedig a zenei nevelés az élet minden területén nagyon sok segítséget ad zenésznek és nem zenésznek egyaránt. De most, amikor már a Himnuszt is lehet rock-feldolgozásban hallani...

– Milyen ambícióid vannak még? Mivel töltöd a szabadidődet?

– Szabadidőmben szívesen fuvolázom, bármilyen meglepően hangzik is. De nagyon sok más is kikapcsol: kertészkedem, és nagyon szeretek főzni a társaság szeme láttára, miközben a vendégek körülülik az egész konyhát… Szívesen olvasok, mert most, az Internet korában is kénytelen olvasni az ember. Éjszaka, ha mást nem is, de a különböző újságok címlapjait, érdekesebb cikkeit elolvasom.