Orsolya

Egy pályakezdés kvintesszenciája

2005.06.02. 00:00

Programkereső

A szakmai körben már jegyzett zeneszerző, Gyöngyösi Levente a napokban ünnepli harmincadik születésnapját, ami egybeesik első zenés színpadi alkotása, A gólyakalifa operaházi premierjével. Egy pályakezdő komponista karrierjének fontos mérföldköve lehet ez – hiszen a Magyar Állami Operaház (súlyos nehézségei ellenére) mégiscsak az ország vezető kulturális intézménye –, de Gyöngyösi esetében talán szerencsésebb mérföldkő helyett egyfajta összegzésről, a tanulóévek lezárásáról beszélni.

A Babits Mihály regénye nyomán, Balla Zsófia nagyszerű szövegkönyvére írt kétfelvonásosban benne van minden, amit az erdélyi születésű zeneszerző a konzervatóriumban (Fekete Győr Istvánnál) és a Zeneakadémián (Orbán Györgynél) megtanult, s benne vannak az első alkotói szárnypróbálgatások örömteli és keserű tapasztalatai. A gólyakalifa nem is teljesen új darab: az első felvonást már 1999-ben, Gyöngyösi diplomakoncertjén előadták, s a második is legalább öt éve készen van – igaz, az idők folyamán kisebb-nagyobb módosítások, húzások elkerülhetetlennek bizonyultak.

Mindezek alapján az operát hallgatva legfeljebb arról kaphatunk árnyalt és hiteles képet, hogy hol tartott Gyöngyösi huszonöt évesen, az ezredfordulón. Ez a kép kifejezetten biztató: A gólyakalifában az európai operairodalom (mindenekelőtt Mozart és Verdi életműve) gondos tanulmányozása és befogadása, megingathatatlanul alapos stílusismeret, szakmai felkészültség és mesterségbeli tudás tükröződik. Kevés kivételtől eltekintve nagyon jók a hangszerelési megoldások, a dzsesszből és a rockzenéből ismert instrumentumoknak a szimfonikus zenekari szövetbe való beillesztése is megfelelően sikerült. Gyöngyösi dramaturgiai érzékét sem kifogásolhatjuk: bár mindkét felvonásban több közjáték, a cselekmény fonalát megszakító epizód is helyet kapott, a darabot mégsem érezzük elnyújtottnak, töredezettnek. Az pedig ízlés kérdése, hogy zavar-e minket A gólyakalifa – nyilván szándékosan is – eklektikus stílusa, melyben a fő csapásirány a nyolcvan-száz évvel ezelőtti zenés színház (már önmagában is nagyon heterogén) világa, s ehhez társulnak a klasszikus-romantikus hagyományból, illetve a 20. századi szórakoztatózenéből merítő motívumok. Most az a legfontosabb kérdés, hogy a sokféle előzményből és megnyugtató tárgyi tudásából kiindulva képes lesz-e Gyöngyösi belátható időn belül, akár már egy második operában megtalálni a saját, személyes hangját. Ha igen, akkor van rá esély, hogy jelentősen gazdagíthatja a következő évtizedek operakultúráját.

Harangi Mária rendezése ízléses, tartózkodó, érzékeny, helyenként úgy éreztem, talán túl konzervatív. A főszereplők (Sólyom-Nagy Máté, Ambrus Ákos, Szolnoki Apollónia, Herczenik Anna) közös problémája a kifejezetten rossz szövegmondás, ami miatt – s ez magyar nyelvű előadásnál nagy szégyen – szinte mindvégig rászorultunk a feliratozásra. A zenekar Vashegyi György vezényletével jól teljesít.