Huba

A hét jazzlemeze – Don Byron: Ivey-Divey

2005.06.06. 00:00

Programkereső

Don Byron egy róla szóló riportban futólag megemlítette, hogyan alakult ki benne az Ivey-Divey ötlete: mint elszánt és minden régire-újra elvben nyitott zenehallgató elhatározta, hogy előveszi régen a tokjában porosodó tenorszaxofonját, mivel a klarinét és a basszusklarinét nem volt megfelelő, illetve elégséges hangszer a John Coltrane-élmény kreatív feldolgozásához, ám a szaxofonon való gyakorlás közben művészi érdeklődése is irányt váltott (talán a reprezentatív The Complete Lester Young Studio Sessions On Verve című kiadvány hatására), és immár főleg arra volt kíváncsi, mik voltak a nagy Pres, azaz Lester Young műhelytitkai, melyek alapkövei lehetnek egy újabb Byron-opusnak.
0e5855d9-25ec-47f4-a949-fefc16c3f837

A Verve gazdag dokumentációval kísért nagyszerű Lester Young-kiadványán hallgatható meg az az 1946. áprilisi session, amelyet a legendás tenorszaxofonos harmadmagával készített egy hollywoodi stúdióban. A háború utáni Young egyik legelső munkája ez s egyben pályájának egyik csúcspontja. Bőgő nélküli trióban vették fel a számokat a korszak híres zongorista-entertainerével, Nat „King” Cole-lal és a dobok koronázatlan királyával, a harminc esztendős Buddy Rich-csel. A Young-trió nyolc felvételt rögzített, s ennek gerince – négy kompozíció – képezi az Ivey-Divey első blokkját. Csak az elsőt, hiszen Don Byron nem az unalmas, klónozó feldolgozók közül való. Byront, úgy képzelem (jónéhány lemezét ismerve), igazán csak a saját projektjei érdeklik, Lester Young triójának zenéje csupán annyiban számít, amennyiben beépíthető a klarinétos művészi terveibe. Így volt ez korábban a kelet-európai zsidó népzenével (klezmer) és Mickey Katz zenéjével; a ’70-es évek funkjával és Raymond Scott szerzeményeivel; az A Fine Line albumon pedig egy egész sor alapanyaggal: Puccini és Schumann darabjaival, illetve Ornette Coleman, Roy Orbison és Stevie Wonder számaival. Contrasting Brilliance című sorozatában ugyancsak az áthasonítás és a különböző zenei matériák szokatlan koegzisztenciája a meghatározó: Henry Mancini és Sly Stone; Igor Stravinsky és Raymond Scott; az Earth, Wind & Fire együttes és a Herb Albert-féle Tijuana Brass. Hol szigorúnak ható, hol kedélyesebb vagy épp ironikusabb a Byron-féle hagyománykezelés, de sosem romboló. A klarinétos nem azért szegődik oda a különböző stílusok mellé, hogy ultramodern környezetbe helyezésükkel elpusztítsa, megszűntesse őket: az efféle radikális avantgarde gesztusok ma már nincsenek divatban. Sokkal inkább a bekebelezés aktusa folyik itt, a byroni szubjektív választás eredményeként kijelölt életművek vagy egyes szerzemények „byronosítása”.

Akár negatív kritikaként is olvashatók a fenti sorok az önközpontú művészről, akit csak saját műve továbbfejlesztése vonatkozásában érintenek meg a klasszikusok (és a tegnap slágerei). Pedig a bíráló jól tudja, hogy van ennek a törekvésnek legalább két nagy pozitívuma, illetve vonzereje. Az egyik az, hogy a Byron által kiválasztott zenék – s valljuk meg őszintén: a Young-trió muzsikája is közéjük tartozik – menthetetlenül elenyésznének a feledés homályában, ha időről-időre valaki nem fújná le róluk a port (mint a tenorszaxofonról). A másik: klarinétjátékát szeretjük vagy sem, el kell ismernünk, Don Byron a kortárs jazz egyik legeredetibb alakja, aki bármilyen nyersanyagból képes aranyat olvasztani. Az Ivey-Divey-n is ez történik. A feldolgozások (Young számai mellett két Miles Davis-darab is belekerült a repertoárba) hallatán el kell ismernünk, hogy az ifjú Jason Moran kiválóan egyezteti össze modern harmóniakezelését Nat Cole világával, s a veterán Jack DeJohnette is csúcsformában szolgálja ki Byron ideáit. Elég, ha most a lemez nyitószámát, az I Want To Be Happy-t hozom fel példának. Byron itt basszusklarinéton játssza a közismert témát, majd fokozatosan kilép a Young-melódia keretei közül, és orkánszerű improvizatív középrészbe kergeti bele az előadást. DeJohnette hallható könnyedséggel követi mindenhova, s a zongorakíséret is ideális. Moran rövid szólója nem rugaszkodik el annyira az eredeti harmóniáktól, mint Byroné, mégis tökéletesen illeszkedik az új zenei világba.

Külön kritika szólhatna a különleges Davis-interpretációkról vagy a vendégzenészek, különösen Ralph Alessi nagyszerű teljesítményéről. S megint más lelkendező kritika illethetné Byront, a komponistát: öt újabb saját szerzeménnyel gazdagította a CD-t. De a lemez címének, illetve a cím byroni interpretációjának magyarázata is meghaladja a jelen írás kereteit: az ivey-divey eredetileg Lester Young teremtménye, igazi jazz argókifejezés. Nagyjából az állandó blues-életérzés, a szüntelen bánat megfelelője.

(Don Byron: Ivey-Divey; Don Byron (klarinét, basszusklarinét, tenorszaxofon); Jason Moran (zongora); Jack DeJohnette (dob); Ralph Alessi (trombita); Lonnie Plaxico (bőgő); Blue Note, 2004)