Nándor

Herbie Hancock koncertje

2005.06.06. 00:00

Programkereső

Sajnos nem vagyok szakértője a területnek, de nagyon kedvelem a jó jazzt, s kíváncsi vagyok minden zenei kísérletezésre is. Nem tudok tehát igazi kritikát mondani erről a koncertről, de azt fontosnak tartom, hogy az Új Zenei Újság hallgatóinak röviden beszámoljak a különleges estéről. Izgalommal vártam Herbie Hancock, ahogy sok helyen emlegetik, a „modern jazz ikonjának" budapesti koncertjét.

Ami a jazzt illeti, nem csalódtam, de ami ennek a koncertnek a koncepcióját, illetve Hancock zenei stíluskísérleteinek eredményét illeti, abban igen. Hancock néhány szám között kommentárt fűzött a művekhez. Ennek apropóján egy megjegyzésben a kritikusok megkapták a magukét, hát ehhez tartom magam. Amikor Hancock a hetvenes évek elején elkezdett a szintetizátorral foglalkozni, ők óva intették a technikai újítások bevezetésétől. A nagyszerű, teljes joggal világsztár jazz zongorista a Kongresszusi Központban is felvonultatta a mai kor csúcstechnikáját; a dobszerelés mellé és zongora tetejére került egy-egy szintetizátor, melléjük a monitorasztal, a nézőtér közepére az űrközpontnak is beillő keverőpult. Azután föl és le, előre és hátra, ide és oda hangfalak sokaságát telepítették, multidimenzionális hipertérré szörrandizálva a Pátria Termet. A színpadon a háttérben, élő hangkulissza is helyet kapott, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara képében.

Hancock zenei kísérlete két különböző irányba indult: egyfelől a jazz anyagokat keverte a szimfonikus nagyzenekar hangzásával, másfelől a szintetikusan előállított hangzásvízókat vegyítette zongorázásával, vagy jazzkvartettjének tagjai saját megszólalásaikkal.

Hancock, a zongorista ahányszor a billentyűkhöz ér, élmény. Játéka hihetetlenül virtuóz, a 65 éves muzsikus abszolút friss, minden ritmusa ellenállhatatlan. Az improvizatív elemek pazarok, sziporkázóak, izgalmasak. Hancocknak élőben közvetlenül is érezhető nagyteljesítményű kisugárzása van, ami lemezeiről régóta sejthető volt, személyiségének színpadi arca ugyanakkor maga a biztonság, a nyugalom.

A koncerten bemutatott kísérleti stílusok ellenben, amelyek közül mára sok már inkább nagyonis réginek, akár hagyományosnak tekinthető Hancock műhelyében, számomra – ahogy ők mondják, a „szomorúzenén” nevelkedett embernek – számos ponton kérdésesek voltak. A szintetikus hangzások ugyan érdekesen szólnak, izgalmas a tér bekapcsolása hatáselemként, de az anyag zenei színvonala arra emlékeztetett, amit a kiskamaszok produkálnak, ha hazamennek a moziból a Gyűrűk Ura 6 után, és a papa komputerén MIDI effekteznek. A másik kísérlet, a szimfonikus nagyzenekar és a jazzkvartett összeolvasztása, ahogy ez most történt, legalábbis az úgynevezett komolyzene felől nézve: kudarc. Ha együtt játszottak, akkor sem fonódtak össze az anyagok, inkább csak akusztikusan elfedték egymást. A teljes nagyzenekart csak pillanatok erejéig használta a hangszerelő, inkább külön játszottak a rézfúvósok, a fák vagy a vonósok. Annyira volt szervült hatása a két zenei nyelvnek, mint hokidöntőn egy Kierkegaard értekezésnek.

A koncert első felében Gershwin világát kívánta Hancock megidézni, de nem annyira Gershwin dallamok előadásával vagy újrafeldolgozásával, hanem a nagy zeneszerző és kortársai zenei gondolkodásának, rendszereinek saját zenéjébe való beépítésével. Akik Gershwint vártak, csalódtak, hiszen alig néhány melódiarészlet villant fel a koncerten.

Akárcsak a Gershwin rész, a második is egy korábbi Hancock album címét idézi, az 1965-ös Maiden Voyage-ét, és ennek is nagy részét átiratban, szimfonikus zenekarra hangszerelve játszották el. A koncert második felében a jazzkvartett tagjának valamivel több lehetősége volt a megmutatkozásra, mint az elsőben, s kiderült, hogy a Hancockhoz csatlakozott Los Angeles-i fiatalok: Lionel Loueke (gitár, ének), Dave Carpenter (bőgő), Richie Barshay (dob) tökéletesen felkészültek és nagyon tehetségesek.

A karmester a New York-i Robert Sadin, aki egyben hangszerelője, átírója a megszólaltatott műveknek. Furcsa jelenség, amint szmokingjában vonaglik, dobog, ágál, a jazzmuzsikusok szólói alatt is izeg-mozog. De akármi is a benyomás átírói munkájáról, bármennyire szokatlan és groteszk karmesteri megjelenése, kétségtelen, hogy egyedül ő tartotta egyben az előadást, mégpedig sikerrel. A zenekar leírt anyagot kapott, de a Hancocknak és a társainak szólói után a belépések, vagy éppen a kiállások az ő kezében voltak.

A Rádiózenekar derekasan telesítette a rá mért feladatot, nyilatkozataikból azt hallani, szívesen is csinálták. Nem tudom pontosan, mi lehet az oka, hogy Hancockék turnéjuk során mindig az érintett országok közszolgálati rádióinak zenekaraival kívánnak összeállni. Vélhetően ügyes píár eszköz, és nincs is vele baj, mindkét félnek hasznos. Jól tette a Rádiózenekar, hogy részt vett ebben a kalandban. Csak azt a koncertet nyitó Bach korált tudnám feledni. Egyrészt minek kellett? Mottónak, hogy a továbbiakban is zenét fogunk hallani? Másrészt a jobb sorsra érdemes Rádiózenekarnak így még tévedésből sem lenne szabad megszólalnia. A továbbiak, már amennyi szerep jutott számukra, szerencsére feledtették a malőrt. A fiúk a hátsó sorban pedig igazán kivágták a rezet, remekül fújták, cseppet sem egyértelmű belépéseiket is hősiesen abszolválták. Érdekes kirándulás lehetett ez számukra. Talán egyszer olyan is lesz, amikor hálásabb zenei anyag jut nekik efféle kísérleti koncerteken.

A Hancock, úgy látszik, teljes joggal szólta le a kritikusokat, mert stílusolvasztó kísérlet és zenei világegyesítés ide vagy oda, most mégiscsak a ráadásszámot fogjuk idézni, amelyben egyedül ült a zongorához ez a káprázatos muzsikus és szólózott nekünk egy olyan igazit.