Ilona

Redukció

2005.06.07. 00:00

Programkereső

Üzleti szempontból indokolható, hogy Haydnt rávette a kiadója: járuljon hozzá, hogy londoni szimfóniáinak kamarazenei átiratai megjelenhessenek. Haydn nem tarthatta ezt annyira nagy zenei ötletnek, hisz akkor feltehetőleg maga készítette volna el az átiratokat - de mégiscsak indokolható volt, hogy a jogdíjakból nagyobb bevételhez juthasson ő is.
9a2c4bca-f2c8-450e-a224-27855960bc47

Ám hogy is lett volna zenei szempontból alátámasztható az ötlet? A Londoni szimfóniák egyik újítása épp a hangszerelés. A szimfonikus nagyzenekar adta lehetőségekben tobzódik a zeneszerző; jellemző, hogy mind a tizenkét műben szerepel például üstdob.

Milyen az, amikor Haydn maga készít átiratot? Elég az eredetileg lyra organizzatára írott, fuvola-oboaversenyként is játszott G-dúr versenymű lassú tételére gondolnunk, mely a Katona-szimfóniában ismerősen köszön vissza. Más. Haydn redukál, de nemcsak apparátusban: még terjedelemben is. Elmarad a kóda, mely a (címhez kapcsolódó) trombitaszóló nélkül értelmezhetetlen, elmaradnak a fortissimókat előkészítő, lépkedő basszusok, kevesebb az ismétlés – így az egész tétel légköre idillikus, kimarad belőle (de nem hiányzik) a könnyed és a pompás variációk szimfóniából ismert szembeállítása.

Mozart is hasonlóan használ egy-egy tételt: közismert a Figaro első felvonását záró C-dúr ária többszöri „újrahasznosítása”, nem csak – „posztmodern gesztusként” – a Don Giovanniban, hanem Német táncként is (K 609). Mozartnak eszébe sem jut, hogy a teljes áriát előadassa, holott a Német táncok előadói apparátusa nem is olyan kicsiny. Vagy ott a tizenhárom hangszerre írt K361-es Szerenád (Gran partita) variációs tétele, mely a C-dúr fuvolanégyesben (K 285b) is felbukkan – épp úgy (kissé meg is variálva, a hangnemet is megváltoztatva), ahogy a mű és az apparátus megkívánja.

Salomon bezzeg a teljes művet akarja visszaadni, ha kell, ha nem. Ahol Haydn épp hangszerelési trükkből, tréfából ismétel többször egy-egy fázist (pl. a 93-as szimfónia 2. tételének végén, ahol a kontrafagott szándékosan „belerondít”), azt se „húzza meg”, hanem mint mikor megakad a tű, hallhatjuk a motívumot újra meg újra ugyanabban a hangszerelésben. A mű menüettjében a trombitaszóló harsogását időnként a brácsa és a fuvola próbálja visszaadni. Higgyék el: nem ugyanaz... Salomon tehát nem átír, hanem redukálva imitál – és ez már abban a korban is tévedés. A szolgai másolásba egy-egy érthetetlen átírás mégis becsúszik; nehezen indokolható például, hogy a c-moll szimfónia menüettjének triójában nem a cselló szólózik, mint az eredetiben, hanem az amúgy is „túlterhelt” prím. Salomon itt talán abból indult ki, hogy egy családi vonósnégyesben inkább akad elfogadható hegedűs, mint csellista.

Az apparátus: vonósnégyes, fortepianó, fuvola. Miért épp ez? Mert viszonylag könnyen elérhető, ha nem is olyan egyszerűen, mint manapság a hordozható CD-játszó, de mondjuk mint az 5+1 csatornás rendszer. A fuvolánál pl. sokkal izgalmasabb lenne, ha a fúvós színt fagott, de legalább oboa szolgáltatná – de kinek van otthon fagottistája? Fuvolázni viszont jobb helyeken mindig tudott valaki a XVIII. század végi Ángliában. Tehát tényleg ne hagszerelési leleményt keressünk ezekben az átiratokban.

Mindezek ellenére az Ensemble Florilegium június 5-i koncertjének voltak szép mozzanatai. Az együttes alapja egy igen jó vonósnégyes, különösen Kati Debretzeni (hegedű) és Jennifer Morsches (cselló) kitűnő kamaramuzsikus, de a brácsásra (Katherine McGillivray) sem panaszkodhatunk. A fortepianóból (James Johnstone) alig hallottunk valamit, pedig talán e hangszer lenne képes leginkább visszaadni a nagyzenekari hangzást. Nem tudom, szükségszerű-e, hogy egy fortepiano hamis legyen, vagy érdemes lett volna küzdeni egy kicsit a koncert előtt – a vonósok bélhúrjai miatt úgyis bőven hallhattunk hangolást. Ashley Solomon fuvolajátéka leginkább semmilyennek nevezhető – igazán nem értem, miért ő kapta a koncert végén a virágot, ez sem zeneileg, sem esztétikailag, sem az etikett szempontjából nem volt indokolható – ő sem értette.

Három szám (két Mozart-ária és egy Haydn-miserészlet) erejéig megismerhettük az énekest, Elizabeth Cragget is, akinek valahogy sehogy sem akart kiugrani a gombóc a torkából. Leginkább az agyonjátszott, itt az Óra-szimfónia ráadásaként (!) elhangzó Händel-ária alapján érthettük meg, miért is kellett őt felléptetni; a három szimfónia-átirat magában is elég terjedelmes műsort adott volna.

Haydn zenéje ezzel együtt Haydn zenéje, és az előadásnak helyenként sikerült eszembe juttania legalább azt, milyen remekek lehetnének ezek a művek, ha rendesen hallhatnánk őket. Azt hiszem, e mondatomnak végre Salomon is örülne, ha élne.

(2005. június 5. MTA Kongresszusi Terem; Az Ensemble Florilegium koncertje; „Londoni szimfóniák J. P. Salomon korabeli átiratában”; Haydn: D-dúr szimfónia, No. 93; Kis orgonamise – Benedictus; c-moll szimfónia, No. 95; Mozart: Conservati fedele – koncertária, K 23; Haydn: „Quando la rosa” – ária; D-dúr „Az óra” szimfónia, No. 101; Az együttes tagjai: Ashley Solomon (fuvola), Kati Debretzeni, Sarah Moffatt (hegedű), Katherine McGillivray (brácsa), Jennifer Morsches (cselló), James Johnstone (fortepianó); km.: Elizabeth Cragg (ének))