Lukács

A puding próbája

2005.06.10. 00:00

Programkereső

Hogy Sir Roger Norrington nagy showman, arról a Zeneakadémia nagyszámúnak nem mondható közönsége meggyőződhetett szerda este. Norrington verbálisan, mimikában, táncban és „klasszikusabb” vezénylésben is bemutatkozott, mellesleg egy igen jó Bach-hangversenyt hallhattunk. És ez a lényeg.

Sybilla Rubens hangszálgyulladása miatt a beharangozott két kantáta helyett mindvégig zenekari művek voltak műsoron. Bár Sir Roger ezt rögtön kétségbe vonta: kamarazenének nevezte a Brandenburgi versenyeket, ahol a karmesternek nincs keresnivalója. „Szeretem Bachot, és ha megengedik, most közelről fogom hallgatni, maguk meg perdüljenek táncra, ha tetszik”. És valóban nem nevezhető vezénylésnek, amit a Camerata Salzburg műsorát nyitó 6. brandenburgi verseny során egy széken ülve művelt: elrévedt, egy-egy gesztust néha megrajzolt a kezével, kifordult a közönséghez, ránk mosolygott, táncolunk-e már. A zene pedig ment a maga útján, zavartalanul és természetesen. A 6. brandenburgi versenyben mindenki szólószerepet kapott, a két brácsás közülük is kiemelendő – az eredmény: kamarazene és versenymű egyszerre, rengeteg belső szólammal, játékkal, a zenei folyamatok egymásutánjának világos logikájú bemutatásával. A lassú kezdőtétel ellentételezéséül a záró Allegro szinte prestóra sikeredett.

A d-moll kettősverseny alatt Norrington már többet mutatott, érdekes módon felénk, a közönség felé fordulva, de itt is inkább a két hegedűszólista vezetett, az együttes és karmestere inkább alkalmazkodott hozzájuk. Nekem különösen a Camerata Salzburg első hegedűszólót játszó koncertmesterének, Natalie Chee-nek játéka tetszett, de az egész interpretáció ragyogó volt. A zárótételben ugyan nem mindig sikerült megtalálni egymást, de úgy éreztem: ebbe az estébe ez is belefér, itt ugyanis nem a makulátlanul precíz, lemezkészen steril játékért gyűltünk össze, hanem azért, hogy egy emberközelibb Bachot hallhassunk.

e15d442a-1dd0-4050-81cf-22e06d24a06f

A szünet után az 5. brandenburgi verseny a két első műsorszám elegyét hozta: ez a mű ténylegesebben versenymű, a concertáló három hangszer és az együttes mégis kamarázik. Norrington ismét a széken foglalt helyet, de valamivel többet intett, mint a másik brandenburgiban. Különösen a csembaló szólója kápráztatott el precizitásával, világos polifóniájával, és öröm volt nézni, a zenészek milyen őszintén örülnek a sikernek, hogy gratulálnak egymásnak. Jó lehet ebben a kamarazenekarban élni.

A műsor végére maradt a legsúlyosabb zene, a C-dúr szvit. Itt Norrington már igazán dirigált, bár nem taktírozott, inkább a hangsúlyokkal és az ívekkel törődött, és olykor némileg didaktikus, erőteljesen a közönségnek és nem a zenekarnak szóló mozgásából az is világossá vált, adott esetben e barokk táncokat egytől egyig el tudná lejteni. Így vált a szvit igazán táncos karakterű örömzenévé.

Hogy abban, amit hallottunk, mennyi Norrington érdeme, nem tudnám megmondani, alighanem sok – bár az együttes Bernhard Paumgartner és főleg Végh Sándor keze alatt is nagyszerű volt. Norrington varázslatos egyéniség, de csak szeretné azt mutatni, hogy olyan, mint Cippolla – inkább szelíd varázsló ő, nagy pedagógus, aki elsősorban azt tanítja meg zenészeinek, majd rajtuk keresztül nekünk is, hogy nem kell félni attól, hogy a zene játék; akkor se, ha a legnagyobb szerző legnemesebb játéka. És játék közben mosolyogni kell. Így mi is mosolyogva távoztunk erről a szép és mély zenei élményt adó estéről.

(2005. június 8. 19:30 Zeneakadémia Nagyterem; A Camerata Salzburg koncertje; Bach: 6. brandenburgi verseny, BWV 1051; d-moll versenymű két hegedűre és zenekarra; 5. brandenburgi verseny BWV 1050; C-dúr szvit, BWV 1066; Vez.: Sir Roger Norrington)