Menyhért, Mirjam

A hét jazzlemeze – Ruth Naomi Floyd: Fan Into Flame

2005.06.13. 00:00

Programkereső

Ruth Naomi Floyd olyan énekesnő, aki bátran vállalja stílusa konzervativizmusát: eddigi négy lemezén sosem használt modern jazzéneklési eljárásokat, sosem scattelt, s mindezt tudatosan kerülte, ugyanis azt szerette volna, ha zenéjének lírai tartalmára figyelnének hallgatói. Legutóbbi CD-jén (Fan Into Flame) tizennégy szám hallható olyan szerzőktől, mint Duke Ellington és Monty Alexander, Kurt Weill és Mahalia Jackson, illetve saját szerzemények és a zenekar tagjainak kompozíciói.
9a81adc2-c02d-4c70-b92c-4646a2a8a281

Ami összeköti a sokféle hangulatú dalt és előadást: az énekesnő mély vallásossága. Ms. Floyd bibliás jazzt művel – a lemezhez mellékelt füzetben minden dal szövege mellett egy vagy több szentírási idézet áll, mégis, amikor a Cadence magazin munkatársa arról kérdezte, jazz- vagy gospelénekesnek tartja-e magát, a művésznő határozottan a jazzénekes kategória mellett voksolt.

Már a CD címe is Pál apostolnak Timótheushoz írt második levelét idézi: „Minekokáért emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, a mely benned van az én kezeimnek rád tétele által.” Első pillantásra fajsúlytalan, sőt, akár fantáziátlan megoldásnak tűnhet az ősforrást jelentő Bibliához fordulni inspirációért. A szentkönyv bármely lapjából áradó bölcsesség hordozza a lemez szellemi üzenetét, az előadónak csak meg kell találni a témához illő formát. Egyes esetekben bizonyára így vagy hasonlóképpen szerveződik egy album tematikája, Ruth Naomi Floyd művészetével kapcsolatban azonban teljesen értelmetlen volna „dekoratív” vallásosságról beszélni. Biztosan tudna, de semmiképpen sem akarna más tematikájú lemezzel előállni. Szerinte egyedül az újtestamentumi gondolatvilág fejezi ki hitelesen és pontosan, amit mondani akar a közönségnek: a mennyország hatalmas, de a szabadságot és az emberi jogokat most és itt kell megszereznünk. Az énekesnő szabadságfilozófiája pedig elválaszthatatlan a vallásos hittől. Nem véletlen, hogy számára Marion Anderson testesíti meg a tökéletes énekesnőt, s az instrumentális jazzben a legspirituálisabb előadókat: John Coltrane-t és Pharoah Sanderst emlegeti nagy tisztelettel. Mindez azt is jelenti, hogy a vallási üzenetet határozott politikai-társadalmi mondandó egészíti ki nála. S amit a zenében nem tud tökéletes formában kifejezni, azt fényképein örökíti meg. De itt sem áll meg; társadalmi aktivistaként HIV-fertőzöttekkel foglalkozik.

Ellentétben a Bibliát halott nyersanyagnak használó antispirituális művészekkel Ms. Floyd megszenvedi a maga vallásos zenéjét, illetve a jazzt mint életformát. Minthogy jazzt énekel, s a műfaj természetes közege az éjszakai klub, szembe kell néznie azzal, hogy az ottani közönség nagyobbik fele csak a zenére fogékony, a szövegre egyáltalán nem. Templomi előadásokkor épp fordítva tapasztalja: ott csak a dalok szövegének van sikere (az énekesnő nagyon fontosnak tartja a mindenki számára érthető deklamálást), a jazz-hangzást elutasítják.

Irtózatosan nehéz lehet e kettős szorításban élni és dolgozni, valamint más, a zenéhez nem is kapcsolódó társadalmi problémák enyhítésén fáradozni. Floyd talán nem is tudná mindezt végigcsinálni elkötelezett és szakmailag igényes segítőtársak nélkül. Lemezének zenei irányítását James Weidman zongoristára (Abbey Lincoln Enja-lemezeinek fontos szereplőjére) bízta, aki a gospeltől a swingig, sőt az avantgarde játékig mindenben otthonosan mozog. Az énekesnő súlyt helyez számaiban a robusztus tenorhang jelenlétére is, ami Gary Thomas játékában tökéletesen megvalósul. Például a Monty Alexander zenéjét egy John Donne szöveggel vegyítő Renewal-ben vagy az énekesnőt mint komponistát dicsérő Micah-ban tenoron szólózó muzsikus más számokban (What We Speak) nagyszerű fuvolistának bizonyul. Alapszereplőnek számít Matthew Parrish bőgős is, nem csak saját tehetsége jogán, hanem azért is, mert Ms. Floyd általában a bőgőhangra építi fel saját számait.

Nem szégyellem bevallani: a Fan Into Flame legjobb pillanataiban megrendítő élményt nyújt. Teljesen megértem a gospel alapú jazzről nem sokat tudó amerikai kritikust (Vox, 2002. november), aki enyhe tanácstalansága ellenére bevallotta, mélyen megindította Duke Ellington In The Beginning God-jának Floyd-féle tolmácsolása, s hasonlóan felkavaró volt számára a lemezt záró Mahalia Jackson-szerzemény, a Lord Don’t Move That Mountain előadása.

(Ruth Naomi Floyd: Fan Into Flame; Ruth Naomi Floyd (ének); James Weidman (zongora); Julian Joseph (zongora); Bryan Carrott (vibrafon); Gary Thomas (tenorszaxofon, fuvola); Bobby Zankel (altszaxofon); David DeJesus (altszaxofon); Matthew Parrish (bőgő); Reggie Washington (basszusgitár); Mark Prince (dob); Contour Records, 2002)