Hedvig

Mezítláb a Zeneakadémián

2005.06.14. 00:00

Programkereső

"Képzelje, egy salzburgi koncert után a kritika szemünkre hányta, hogy azt akarjuk, a közönség érezze jól magát. Botrányos gondolat! Mert a klasszikus zene olyan piszkosul komoly, középosztálybeli szórakozás, nem arra való, hogy az emberek jól érezzék magukat."

Jó, jó, mondom Roger Norringtonnak, de mégis furcsa, ahogyan ő próbál. Együtt kísérletezik a növendékekkel, a csembalista azt kéri, hogy ne oldalra tegyék a hangszert, hanem középre, a fuvolista és a hegedűs pedig álljon inkább mögé, mert szerinte úgy szebb a hangzás. Sir Roger pedig nem azt mondja, hogy fiam, én vagyok a karmester, korelnök, felelős és sztár, hanem azt mondja, próbáljátok ki, nekem édesmindegy. Szerintem Karajan nem így viselkedett.

"Nem, ő középre állt és utasított. De Bach kamarazene, itt voltaképpen nincs is szükség karmesterre, csak azért mutogatok, mert ezért kapom a fizetésem. Ha Mahlert vezényelnék, olyannak kellene lenni, mint egy hadvezérnek, különben kitör a káosz. Itt viszont mit csináljak? Igyekszem hasznossá tenni magam."

Hát, meglátjuk, mi lesz belőle estére. Norrington kétségkívül úgy viselkedik, mint egy bolondos öregfiú, lerúgja a cipőjét, mezítláb álldogál a pódiumon, aztán a folyosón kicsattog, hogy a nézőtérről is meghallgassa a Camerata Salzburgot. Keveset magyaráz, a tempókat ő határozza meg, de ha ellenkeznek vele, nem ragaszkodik az álláspontjához. Nagyon demokratikus, de egy növendékzenekar élén okos magatartás ez? Mit tanít így a gyerekeknek? Nehéz megmondani. Mert Sir Roger este is bolondos öregfiú, éppen csak a csukáját nem rúgja le. Fekete ingkabátjában a komornyikot is várhatná, hogy behozza a jó öreg szódás viszkit. Az énekesnő hangszálgyulladást kapott, ezért nem lesz kantáta, de marad Bach, az 5. és 6. brandenburgi, a kéthegedűs verseny és a C-dúr szvit. Norrington hosszabb beszédbe kezd, egy magyar növendék ijedten fordítja. Egy ifjú hölgy brácsával a kezében várja, kezdjék már végre a 6. brandenburgi versenyt. De Norrington beszél, hogy ő most csak ül, mert szereti közelről hallgatni ezt a zenét, Bach is csak a kórust vezényelte annak idején, úgyhogy bocsássunk meg neki.

Megbocsátunk. Nem nehéz. A zene színtiszta öröm, bár van egy kis egyensúlybeli probléma, a két brácsa nem egyforma erővel szól. Középen három cselló, a két brácsa a két szélen, és a lány érezhetően halkabb, kicsit bal felé dől a hangi egyensúly. Sir Roger csak ül a támlás zongoraszéken, néha lenéz a közönségre, hogy mi is halljuk-e, mennyire gyönyörű. Jön a kéthegedűs verseny, viccesen Ludwig van Beethoven műveként konferálja be, valaki hangosan fölnevet, mire megjegyzi, hogy "de lassan esett le", aztán mehet a zene. Egy nagyon jó hölgy és egy nagyon igyekvő fiatalember a két szólista, kialakul a harmónia, és lassan leesik nálam is. Mit tanít ez az ember? Azt, hogy a zene jó dolog, hogy muzsikálni nem a verseny és a hírnév kedvéért kell, hanem mert öröm, és a világ semmitől nem dől össze. Stresszmentes zenélés, erre oktat Norrington, nem az életre nevel, hanem többre: megtanít élvezni az életet.

És hatásos. A második részben az 5. brandenburgi verseny alatt a csembalista megtalálja magát, az utolsó tételre már büszke is, hogy ő irányítja a közös muzsikálást, Norrington csak segít neki. Aztán a C-dúr szvitre megint fordul egyet a világ, sokan vannak, teljes zenekar, két oboa, fagott, Sir Roger lehetne éppenséggel hagyományos karmester is. De ő vállalja, hogy nekünk segít. A zenekarnak háttal vezényel, kicsit táncolgat, mert ez fontos. A szvit tánctételekből áll, és ez határozza meg a tempókat. Nem mintha ő annyira fürge lábú volna, hogy eljárna egy courante-t vagy egy forlane-t, de a felesége a barokk táncok szakértője, meg tudják beszélni, hogy a tempó mettől meddig változhat.

És miközben Norrington nem fél attól, hogy nevetségessé válik, ha nagyon lejti ezeket a stilizált táncokat, eszében sincs, hogy a show-val elnyomja a muzsikusokat. Minden, amit tesz, a zenét, illetve a zene jobb megértését szolgálja. Előfordul, hogy egy mozdulat nem irányít, csak illusztrál, de azzal is a közönséget segíti. És ha a három fúvós szólózik, készséggel félreáll előlük, kiteríti előttük a vörös szőnyeget, figyelj, közönség, most ők a nagyok. A tempók frissek, pezsdítőek, az egész koncert szédületes. Az ember pedig úgy megy haza, hogy megint tanult valamit. Bachról, zenéről, életről.