Előd

Zene és narrativitás

2005.06.15. 00:00

Programkereső

Főtéma, melléktéma, zárótéma, kidolgozás, visszatérés, kóda – ezt tanuljuk már a zeneiskolában, és rendszerint később sem térünk el a jól bevált kifejezésektől, ha 18., 19. vagy 20. századi műveket elemzünk. A zenetanulmányaink kezdete óta mélyen belénk ivódott formaszkémák azonban – a hozzájuk tartozó terminológiával együtt – olykor éppen a mélyebb zenei megértés gátjává válnak.
2a445860-1609-48cc-b2cc-40a3ece0f51b

Azt hisszük: azzal, hogy megállapítjuk egy tételről, hogy az szonátaformájú, majd egyes szakaszait, témáit besoroljuk a fenti kategóriák valamelyikébe, már leírtuk a zene működését, „formáját”.

Ez a szemléletmód persze legtöbbször merőben idegen a kortól, melynek művészetét segítségével látni akarjuk. Jó példa erre, hogy Mozart, a szonátastílus mestere soha nem hallhatott magáról a szonátaformáról. Ennek első részletes leírása ugyanis – H. Chr. Koch Versuch einer Anleitung zur Composition című munkájának harmadik kötetében – csak a zeneszerző halála után, 1793-ban jelent meg. Maga a „szonátaforma” elnevezés pedig csupán Beethoven halálát követően vált használatossá. Ha tehát a zeneszerzői gondolkodás irányából próbáljuk megfejteni a bécsi klasszikus mesterek alkotásait, nyilvánvalóan más megközelítést kell választanunk, mint amit az iskolás formatan kínál.

Az 1970-es évektől fokozatos szemléletváltás ment végbe a zenetudomány területén. Charles Rosen volt az egyik első kutató, aki – A klasszikus stílus című közismert könyvében – szakított a hagyományos felfogással és a szonátaformát elsősorban drámai folyamatként értelmezte, összekapcsolva a szonátastílust az opera műfajával. A 70-es évek második felétől egyre több nyugati zenetudós használta fel elemzéseiben a jelentéstan, a nyelvészet, a hermeneutika és az elbeszélés-elemzés módszereit, eredményeit. Az így megszületett új irányzat, a narratológia elsősorban azt vizsgálja, milyen szabályszerűségek mentén, milyen zeneszerzői stratégiák alapján szerveződnek egy-egy művön, műrészleten, tételen belül a zenei „jelentettek”. „Jelentett”-en a narratológia művelői a zene tartalmi síkját: érzelmi, affektusbeli kifejezését, szimbolikáját, zenén kívüli utalásait értik. Nem szabad megfeledkezni azonban arról, hogy nemcsak a nyugati zenetudomány vizsgálta a zene tartalmi kérdéseit és annak szabályszerűségeit. A szovjet zeneesztétikában Aszafjev, majd a 60-as években Ujfalussy, később Jiránek intonáció-elmélete is e problematikával foglalkozott.
Ez utóbbit azért is kell hangsúlyozni, mert Grabócz Márta, aki a nyolcvanas években kezdte kutatói pályáját, kettős hagyomány talaján áll. Átveszi egyrészt a Greimas ihlette narratológiai iskola módszertanát és terminológiáját, másrészt viszont – Ujfalussy József tanítványaként, később munkatársaként – ismeri és felhasználja a kelet-európai zeneesztétika eredményeit is. Tegyük azonnal hozzá: ezzel egyedül van a magyar zenetudományban, amely – talán nem túlzás állítani – meglehetős idegenkedéssel figyeli az 1995 óta Strasbourgban működő Grabócz tudományos munkásságát.

Tavaly megjelent tanulmánygyűjtménye, a Zene és narrativitás Grabócz 1980 és 2001 között publikált írásaiból válogat, nyilván reprezentatív módon. A könyv első, nagyobbik része az elbeszélés-elméletek és a zene összefüggéseit vizsgálja, illetve a narratív modellek zene-elemzésben való alkalmazására nyújt példát egy-egy Mozart- és Beethoven-tétel analízise, majd öt Liszt-tanulmány keretében. Az ezeket követő két dolgozat kortárszenei témájú, így ezek tulajdonképpen már átvezetnek a könyv „A kortárs zene különböző irányzatai”-t tárgyaló második részéhez. Ez vegyes műfajú írásokat tartalmaz, a kisebb terjedelmű tudományos publikációktól az ismeretterjesztő előadáson át a lemezmellékletekig és koncertkritikákig.

A publicisztikákat olvasva némi nosztalgiával tapasztaltam: a nyolcvanas években még „téma” volt a kortárs zene, a kritikus érdeklődéssel, értő módon fordult az új alkotások felé. A hangverseny-recenziók elmélyültsége, elemző jellege ellenére mégis úgy érzem, a könyv két része – mind témájában, mind a cikkek műfaját tekintve – olyannyira elüt egymástól, hogy egy kötetben megjelentetni őket szerencsétlen választás volt. A kötetbefoglalást érinti a másik észrevételem is: zavaró, hogy egyes fejtegetések, magyarázatok, idézetek közel azonos módon több tanulmány szövegében is előfordulnak. Érthető, ha az egymástól időben és térben távol publikált írásokban az ember néha ismétli önmagát, de érthetetlen, hogy a könyv alakban való megjelentetéskor a szerző miért nem küszöbölte ki a redundanciákat. Az első rész elemzései mindenesetre számos új és értékes szempontot vetnek fel, analitikus módszere révén pedig a könyv feltétlenül hiánypótló munkának számít Magyarországon.

(Grabócz Márta: Zene és narrativitás. Írások 18-19. századi és kortárs zeneművekről; Jelenkor Kiadó, Pécs, 2004; 256 oldal)