Vendel

A hét jazzlemeze – Charlotte Hug: Neuland

2005.06.20. 00:00

Programkereső

Látszólag semmi sem indokolja az albumról szóló recenziót épp jazzrovatunkban: mi keresnivalója lehet egy három részből álló kortárs mélyhegedű-improvizációnak (a Neuland alcíme Eine Soloimprovisation in drei Teilen von Charlotte Hug) a jazzlemezek között? Nincs itt se swing, se bop, se groove, semmi „igazi” jazz. Hogy mégis hírt adunk róla, annak egyrészt az az oka, hogy Charlotte Hug lemezeit – jobb ötlet híján és alighanem vad címkézési vágytól hajtva – a „jazz file” alá szokták sorolni, amit – szintén jobb ötlet híján – tudomásul kell vennünk, másrészt viszont jól példázza a lemez a mai jazz experimentális pólusa és a kortárs zene közötti kontúrok feloldásának folyamatát. A Neuland-on hallható improvizatív zene ilyen értelemben sfumato.
be62430a-7d08-4bd5-93c9-bb15b4123fbd

De itt a műfajoknak vagy a köztük levő átmenetek jellegének még sincs különösebb jelentősége. A Neuland – érzésem szerint – leginkább egyszemélyes performance zenei eszközökkel, háromtételes hangperformance preparált mélyhegedűre és élő, illetve rögzített elektronikára. Legfontosabb preparációs eljárását „wetbowing”-nak nevezte el a művész, ugyanis a vonó szálait benedvesítve kísérletezett újfajta hangokkal és hanghatásokkal. Máskor pedig olyan vonóval játszott, amellyel minden húrt egyszerre megszólaltathat, szinte azt az érzetet keltve, mintha nem is egyetlen mélyhegedű lenne jelen az előadáson. A performance ugyan mindenekelőtt a képzőművészet és a művészettörténet-írás fogalomrendszerében nyert jelentőséget az utóbbi négy évtizedben mint a happeningek és egyes Fluxus-megnyilatkozások folytatása, helyesebb azonban, ha a jelenség akcióművészeti karakterét hangsúlyozzuk elsősorban, hiszen esetenként az előadó(k) zenei, mozgásművészeti vagy irodalmi akcióiról beszélhetünk. Szemben a happeningek és az azokkal rokon akciók véletlenszerűségével itt megkomponáltabb a gesztussor még akkor is, ha a performer, jelen esetben Charlotte Hug logikailag szinte követhetetlen zajokból, hangeffektusokból, csendekből és neszezésekből – improvizatívan – építi fel vízióit. A hangvíziók attól válnak értelmezhetővé, hogy a hátsó borítón elolvashatjuk a három tétel címét, illetve a második tétel vagy szvit (House Of Detention) tíz, leggyakrabban egy szóból, főleg főnevekből álló közcímét, például Wet, Quarry, Wood, Rotation és Signs. Azzal, hogy a közcímek önmagukban is különböző érzékeinkre hatnak, s a tételcím (Börtön) alatt újabb jelentésekkel gazdagodnak, a művész zenei látomását az összművészet (Gesamtkunstwerk) romantikus gyakorlata irányába mozdítja el. S a szerzemények bizonyos fokig tudatos megtervezésének előfeltevését erősíti a lemezhez mellékelt füzet életrajzi magyarázata is. Eszerint Hug londoni tartózkodása idején eljutott a House of Detention néven ismert egykori földalatti börtönkazamatába is, ahol, a labirintusszerű járatokban bolyongva vagy a kínzókamrákban időzve megszületett, legalábbis körvonalakban a lemezt nyitó Delirium és a központi jelentőségű Börtön. Más helyen arról beszél a magyarázó füzet szerzője, Nadine Olonetzky, hogy Hug hol egy gleccser vájta barlangban, hol pedig egy hangszigetelt, szado-mazochista kegyetlenkedésekre használt kínzóteremben kísérletezett művészetével. Ez alapján akár az is felvethető, hogy a Neuland a bécsi akcionizmus szelídebb, korai korszakának imitált tortúráihoz, vérengzéseihez, csonkításaihoz hasonló, illetve hajmeresztő, „unglaubliche schwenerein” jelenségeket idéz fel nedves húrjain és elektromos berendezésein.

Természetesen sem a preparált hangok sorában, sem a kínzások és disznóságok felidézésében nincs semmi öncélúság. Inkább az a törekvés kap itt szót, ami több „klasszikus” performance-nak is alapértelmet adott: hogy a művészet minél hívebben kell, hogy ábrázolja a valóságot, egészen odáig, hogy magába is olvassza azt. Erre a szélsőségre persze többnyire csak képzőművészek jutottak el (Gilbert és George az élő szobrokkal vagy a bécsi akcionisták a valóságos brutalitással), a zene egyszerűen alkalmatlan erre. Charlotte Hug börtönvíziója éppen ezért megmarad a hagyományosabb artisztikum világában, olyannyira, hogy Olonetzky egyenesen azt javallja, fogjuk fel e börtönművet metaforikusan: a House of Detention egyrészt az a hely, ahová bezárják a művészt, másrészt azonban a művészi teremtés kiváltója is, egyfajta menedékhely. Magam kételkedek benne, hogy Charlotte Hug, akinek jelen munkáját valaki Penderecki Capriccio hegedűre és zenekarra című művéhez hasonlította, ennyire átesztétizálná a műveket inspiráló színtereket. Inkább abban hiszek, hogy a muzsikusnak azon kijelentéséből kellene kiindulni, miszerint ő képzelt tereket próbál létrehozni. („Es geht mir darum, imaginäre Räume zu schaffen.”). Ilyen értelemben konklúziója a lemeznek a No Land című darab, amely, úgy vélem, szorosan kapcsolódik Hug néhány finom vonással, keletiesen megrajzolt, illetve Tandori Dezső grafikáihoz hasonlóan minimalista „hangikon”-jaihoz. Ezek közül hármat találhatunk a lemez kísérőfüzetében.

(Charlotte Hug: Neuland; Charlotte Hug (mélyhegedű); Emanem, 2001-2002)