Orsolya

A zene ünnepe

2005.06.21. 00:00

Programkereső

Temetésre kellett menni. Nyilván senki nem szereti, fájdalmas kötelesség, és többnyire ragaszkodunk ahhoz, hogy ezt a fájdalmat testileg is át kelljen élni. Kényelmetlen ruhában állunk a napon, egymást nézzük, hogy ő is eljött, ő is izzad, nahát, ő meg még sír is. Beszédek, feszengés, szorongás, és akkor megszólal Mozart Requiemje.

No, nézd csak. Kik lehetnek? A latin szöveget németesen mondják, tehát nem angolok és nem olaszok. De nem is Karajan, mert nála úgy szól Mozart, mintha Az istenek alkonya fináléja lenne. Ferencsiket megismerném, ha másért nem, az énekesek miatt, de... Itt hagytam abba. Mit csinálok? Ki nyer mát játszom, amíg más, rendes embernek a szíve szakad meg? És eszembe jutott egy másik eset, nem temetés, csak halál, haldoklás, közeli rokoné. Hogy akkor hány reggel és hány este jelentett vigaszt két sor egy áriából: "áldom a napot, hogyha kél, áldom, ha nyugszik, s jő az éj". Ebben volt benne mindaz, amit akkor ki tudtam találni ordítás, sírás, tiltakozás ellen: ha jó volt együtt élni vele, akkor most legyen jó ez is. Vagy ha nem is jó, de elfogadható. Nem azért, mert ez olyan nagy gondolat, hanem mert igaz. Igaz, mert elénekelték. Az Anyeginban, Lenszkij áriájában. Szóval, mondhatják, hogy a zene ünnepe, okos, helyes, öröm, de hát ezen már túl vagyunk. Akihez szól a zene, annak minden nap ünnep. Még csak azt sem állítom, hogy annak, aki érti a zenét. Mert nem kell érteni, elég hallgatni, hogy szól.

Persze, tudom, hogy van, aki azt mondja, ez csak arra való, hogy megúszszuk. Ezt is megússzuk, és vele együtt az egész életet. Pedig az életet nem megúszni kell, hanem élni. Lehet. De két válaszom is van erre. Az egyik az, hogy ha valaki azt hiszi, nem a zene az élet, hanem a parlamenti szócsata, a labdarúgó-mérkőzés, a természeti katasztrófa Új-Zélandon és betörés a második emeleten, az nagyon nagyot téved. Számomra minden háborúnál és békénél sokkal érdekesebb, hogy a Don Pasquale hadaró duettjében vesz-e levegőt a bariton, vagy meg tudja oldani anélkül, hogy megtörne a dallamív.

Csalok, mondja erre valaki. Mert csalás az életet a közönségeshez közelíteni. Vannak igazi életek, amelyek csak a legfontosabbról szólnak: születésről és halálról, mindennapi harcról, megmaradásról és szeretetről. Bukásról, diadalról és szerelemről. Albert Schweitzer a zenét hagyta ott ezekért a célokért. Igaz. Csak legyen ez az erősek öröme. Harcoljanak, győzzenek, diadalordításukba reszkessenek bele az egek. De hogyan tudná mindezt elviselni az, aki még attól is elpityeredik, ahogyan az oboa megszólal egy Bach-kantáta elején?