Lukács

A hét jazzlemeze – Woody Shaw: Jersey Blues

2005.06.27. 00:00

Programkereső

A Lone Hill lemezkiadó gondozásában sorra jelennek meg a ma már alig vagy egyáltalán nem ismert jazzprodukciók: koncertek és stúdiófelvételek a műfaj számon tartott és elfeledett nagyságaitól. Többek között Art Farmer és Bill Evans, J.J. Johnson és Kai Winding, az Oscar Pettiford nagyzenekar, valamint Booker Little és Booker Ervin közös sessionjei szerepelnek a kiadó listáján. S feltűnik a katalógusban egy sajnálatosan keveset emlegetett trombitás, Woody Shaw 1969. április 15-én New Jersey-ben rögzített hangversenye is, ahol Art Blakey, egy igazi nagyágyú kormányozta a ritmusszekciót. Woody Shaw mint zenekarvezető egyik legkorábbi felvétele ez, úgyhogy a lemez jelentős dokumentumértékkel rendelkezik.
9cce3907-0cf3-4934-ba90-86d16455ceb1

Az együttes irányítója a jazz egyik nagy vesztese. Sosem vált kultikus figurává, a lemezei nem lettek különösebben népszerűek, s ő maga se gondoskodott róla, hogy művészete állandó beszédtéma legyen a rajongók körében. A keleti partról pénzgondok űzték Kaliforniába; hazájában később hosszú európai tartózkodása miatt vált csupán alkalmilag foglalkoztatott szabadúszóvá; Európában viszont szintén nem sikerült annyira gyökeret vernie, mint Art Farmernek Bécsben, Kenny Clarke-nak Párizsban vagy Red Mitchellnek Stockholmban. Eric Dolphy már korán − joggal − nagy tehetséget látott benne, foglalkoztatta is Iron Man című albumán, de az altszaxofonos váratlan halála miatt közösen tervezett európai fellépéseik meghiúsultak. A drogfüggőségtől is szenvedő Shaw a sokkal sikeresebb Freddie Hubbard árnyékában élt és dolgozott. Eric Dolphy lemezén való bemutatkozása (1963) után akadt kritikus, aki gúnyosan megjegyezte: az Iron Man-en tulajdonképpen Freddie Hubbard játszott álnéven.

Woody Shaw-t az önadminisztrálásban erősen akadályozta egyre elhatalmasodó betegsége is; szemideghártya-gyulladása miatt egy idő után már a kottát is csak nehezen tudta olvasni. Nyilvánvalóan betegsége következtében lépett rosszul, és zuhant a metrószerelvény elé 1989 tavaszán, negyvenöt éves korában. (Graham Bond, a brit rhythm and blues egyik főalakja, aki Charlie Parker hatására kezdett altszaxofonozni, 1974-ben Londonban ugyanilyen halált halt. Ő harminchét éves volt.) Egyoldalú lenne azonban e cikk értékelése Shaw pályájáról, ha említetlen maradna a trombitás nagy pillanata a ’60-as évek közepén, amikor ő is eljegyezte magát a Blue Note kiadó stíluseszményével. Komponált sok emlékezetes témát és játszott számos fontos lemezen, többek között Jackie McLean, Andrew Hill és Larry Young oldalán. Ekkori munkássága azonban nagyjából megmaradt a zenésztársak és a kritikusok belügyének, hiszen a közönség túlnyomó része egy-egy érett szerzeményt nem a szerzője, hanem előadója alapján értékel. A Blue Note lemezeken való kísérésből és az alkalmi zeneszerzésből nem lehetett New Yorkban megélni, ezért költözött Shaw San Franciscóba, s a nyugati parton debütált mint zenekarvezető a Blackstone Legacy című Contemporary albumon.

Most, hogy a lemezpiacon felbukkant a Jersey Blues, érdemes felidéznünk, hogy a szakma és a hangszer egyik nagy öregje, Dizzy Gillespie a holnapnak, sőt a mának játszó igazi jazzművészt látott Woody Shaw-ban. Ellentétben a zenéjének rohamos kommercializálódása miatt a purista kritikusok által sokat bírált Freddie Hubbarddal Shaw a hetvenes években is hű maradt hard bop eszményeihez, s a ’60-’70-es évtized fordulóján „valószínűleg ő a legihletettebb hard bop trombitás” − írja róla híres Das grosse Jazzbuch-jában Joachim E. Berendt. A német szakember állításának igazát támasztja alá az 1969-es koncertfelvétel is, amelyen Shaw a szokásos neo bop kvintett-felállásban lép színpadra. Nem mintha minden taktusban tökéletes hangverseny volna ez a két terjedelmes számból álló kiadvány. Távolról sem. Eltekintve a gyatra hangminőségből eredő problémáktól, a lemezhallgatónak gyakran támad olyan érzése, hogy a „featuring artist” Art Blakey Jazz Messengers előadássá igyekszik átalakítani Woody Shaw koncertjét. A kvintett a Night In Tunisiá-val kezdi programját, vagyis azzal az örökzöld Gillespie-szerzeménnyel, amely 1960-ban az egyik − szintén kvintettben felvett − Jazz Messengers lemez címadó száma lett. Blakey 1969-ben is hihetetlen energiával hajtja az előadást, cinjei szinte szüntelenül sisteregnek, s félreismerhetetlen poliritmikájával már az első perctől kezdve motorja lesz a produkciónak. Hiába játssza a fúvósszekció egészen egyedien a témát, azt a benyomást kelti, mintha Shaw és a még nála is sokkal kevésbé ismert és jegyzett Carlos Garnett csupán fontos alkatrész lenne a dobos-óriás gépezetében. Garnett szélvészsebességű futamai, a hard bop alapot free elemekkel cifrázó stílusa annak a Billy Harpernek a felfogását idézi, aki ekkoriban Blakey nagy múltú zenekarának szaxofonosa volt.

A koncert hangosítását is mintha úgy oldották volna meg, hogy a dobos mindenkinél sokkal dominánsabban legyen jelen a színpadon. A dobintró s a téma felvezetése után azonban nagyon tanulságos Shaw szólója: jól példázza a Hubbardtól, de főleg Dolphytól tanult „egyszerre kint és bent” játékot. Hozzátehetjük: a trombitás későbbi lemezein, ahol nem ült mögötte egy olyasféle domináns figura, mint Blakey, szintén nem merészkedik távolabb ennél. Ahogy itt Garnett, úgy a Horace Tapscott- és McCoy Tyner-hatásokat mutató 1974-es The Moontrane-en Azar Lawrence lép tovább egy fokkal a szabad improvizáció irányába. Shaw egész életében hard bop muzsikus maradt, józanul kontrollálta improvizációit.

Scotty Holt bőgős jelenlétére először a zongoraszóló alatt figyelünk fel. Cables játéka alatt Blakey is ideiglenesen visszavonul kísérőszerepbe. Ekkor már erősen érezhető, hogy a Gillespie-szám téma–szólósorozat–téma felépítésű lesz anélkül, hogy az egyes szólók szervesen következnének egymásból. Ráadásul a viszonylag hosszú bőgő-improvizáció nagyon rosszul hallható. Annál áthatóbb Blakey-nek a halottakat is feltámasztó szólója, mely hallhatóan lenyűgözi a koncert közönségét (ez is a célja), ugyanakkor semmivel sem szervesebb része a darabnak, mint a szólósor többi darabja. A Night In Tunisia csupán apropót ad a nagyszerű muzsikusoknak bravúrjaik bemutatására, ami viszont kissé közhelyessé és felületessé teszi az egész koncepciót.

A lemez második felét Shaw saját szerzeménye, az Original Theme foglalja el (gyaníthatóan nem ez volt a szám valódi címe). Itt Garnett az előzőnél szabadabb improvizációjával kezdődik a zene, s ahogy az Shaw stúdiólemezein is néha megfigyelhető, a trombitaszóló visszavesz valamennyit a zene szabad karakteréből. A szólósorrend ezúttal nem annyira mechanikus, mint az első számban, a hangszerek párbeszéde sokat old a puszta egymásutániság monotóniáján. Mire a koncert végi tapsot lekeverik, már pontosan tudjuk: igazi collectors’ item-et hallottunk: Blakey gyűjtői számára épp annyira talált kincs e CD, mint azoknak, akik a korán elhallgatott tiszta hangú trombitás felvételeit keresik. Az extra hangminőség szerelmesei viszont őrizkedjenek a tok érintésétől is!

(Woody Shaw: Jersey Blues; Woody Shaw (trombita); Carlos Garnett (tenorszaxofon); George Cables (zongora); Scotty Holt (bőgő); Art Blakey (dob); Lone Hill Jazz, 1969)