Salamon

Alpok alja

2005.06.28. 00:00

Programkereső

Elismerem, a cím nem túl eredeti. De ha olyan címet választottam volna az írásnak, hogy, mondjuk, Alpári szimfónia, vagy Altesti szimfónia, az Alpesi szimfónia szándékos félreolvasataiban rejlő nyelvi humort talán jobban ki tudtam volna aknázni, viszont aligha sikerült volna a jó ízlés határain innen megmaradnom.
4e3f0487-e4a2-42b1-b258-d796d8f1f7ba

Valamiképpen azért mégis érzékeltetni akartam a műtől való idegenkedésemet. Hangsúlyozni szeretném azonban, véleményem teljesen szubjektív jellegű, a legcsekélyebb objektivitásra sem tart igényt.

Mindazonáltal Richard Strauss egyéb szimfonikus költeményeivel egyetemben ez a mű is végletesen banálisnak, helyenként taszítóan közhelyesnek tűnik számomra. A monumentálisra szabott, bombasztikus címekkel kísért és hatásvadász hangszerelésben megjelenő darabok némelyike ráadásul néha kifejezetten vontatottnak, sőt dagályosnak s – különösképpen az Alpesi szimfónia –, szerkesztetlenségében is túlírtnak tűnik. Meglehet, fenntartásaimban közrejátszik a szimfonikus költemény műfajától való eredendő idegenkedésem is. Mégis, Liszt e műfajú darabjait bármikor szívesen hallgatom, Richard Strauss művei – sajnos több operáját, főleg a késeieket is ide kell sorolnom – ezzel szemben jóval kevesebb örömöt okoznak. (Csak adalékul: Strauss egyszer még azt is bevallotta, komolyan foglalkoztatta a gondolat, hogy megzenésítse, „amint a tehén tejet ad” – ezek után ugyancsak nehezemre esett őt komolyan vennem).

Az a fajta, jellemzően 19. századi „nagy zenei elbeszélés”, amelyről épp a Fidelio „lapjain” már volt alkalmam megnyilvánulni, a sinfonische dichtungban vélte meglelni végső formáját, s talán Richard Strauss művészetében éri el csimborasszóját – nem mellesleg egy olyan korban, amikor többen úgy vélték, a zeneművek szuggesztivitásának, hallgatóra tett mély és tartós hatásának záloga az előadói apparátus tekintélyes mérete. Meglehet, többen azt képzelték, a mennyiség itt csap át minőségbe. (Furcsa módon a korban senki sem akadt, aki figyelmeztette volna például Mahlert: nem biztos, hogy akkor lesz hatásos a műve, ha hatszáz ember üvölti egyszerre, hogy „Veni creator spiritus”. Ockeghemnek elég volt hat hang, hogy az iménti frázis mondanivalóját előbbinél hitelesebben közölje). A megalomán őrület a romantikában még ritkábban bukkant föl, inkább csak szakrális művek esetében igyekeztek a zeneszerzők az apparátus irreális méretűre duzzasztásával tekintélyt kölcsönözni műveiknek Isten (meg persze a szerző) nagyobb dicsőségére (ld. pl. Berlioz). A 19. század végére és a következő század elejére ez a jelenség a szekuláris műveket már éppúgy érintette, mint az egyházi kompozíciókat – jóllehet akkor már többen is isteni jelenlétet tulajdonítottak a végtelen táj fenséges érzetének, de ez messzire vezet.

Richard Strauss zenekara az Alpesi szimfóniában százkilenc tagú (forrás: Pándi Marianne a Fidelión is olvasható Hangversenykalauza) – más források szerint a hangszeresek száma közel száznegyven. Különösen a rézfúvósok száma nagyobb a megszokottnál, s ahogyan Mahler a maga VI. szimfóniájában, Strauss is alkalmaz tehénkolompokat a hangszerelésnél. Szükség is van rá: valamivel pótolni kell a mondanivaló hiányát. Pedig Strauss széles forrásvidékről merített, amikor szimfonikus költeményeihez keresett témákat. Egyesek ihletői irodalmi művek voltak: költemény, mint a Don Juané, dráma, mint a Macbethé, nagyregény, mint a Don Quixotéé, vagy filozofikus mű, mint az Imígyen szóla Zarathustráé, és így tovább. És persze tájak, mint az Alpok hegység az Alpesi szimfóniában, vagy az olasz vidék az Aus Italienben.

Strauss viszonya az irodalmi művek örvén létrejött zeneművekhez kettős. A II. világháború után, 1945-ben a mester levelet írt kedvenc karmesterének és jó barátjának, Karl Böhmnek, amiben arról értekezik, mely operák repertoárba építésével lehetne újra felvirágoztatni a német operajátszást (forrás: Karl Böhm, Pontosan emlékszem, Zeneműkiadó, 1977). Strauss itt gyakorlatilag az összes „mainstream” operát felsorolja, kivéve azokat, amelyek szerinte nem elég jók, mert klasszikus drámák eltorzításaként (kiemelés az eredetiben) születtek, s mint operák, zeneművek nem ütik meg a mércét. Így esett áldozatul Strauss válogató-kényszerének pl. az Otello vagy a Tell Vilmos. Az idős szerző gesztusában mégis az a különös, hogy egy olyan művész vélekedik így, aki maga sem akármilyen irodalmi értékű drámákból, Oscar Wilde Saloméjából, vagy Szophoklész Elektrájából írta legsikeresebb operáit.

A szimfonikus költemények sorában viszonylag kései mű (1911-15), az Alpesi szimfónia op. 64 egy emberpróbáló hegyet megmászó vándor útját követi végig, egészen a visszaútig. A mű narrációja félreismerhetetlenül Beethoven Pastorale-szimfóniáját idézi; bár e két művet és szerzőt aligha lehet egy napon említeni, még ha Strauss ezt nyilván szerette is volna, gondoljunk csak az Eroicára reflektáló Hősi életre. Nem állítom egyébiránt, hogy Strauss ne volna jelentős zeneszerző, sőt nála szebben talán senki sem vett búcsút (az én értelmezésemben a 19. századtól is), mint éppen ő a Négy utolsó énekben.

Az EMI 2004 őszétől immár több tucat cd-t jelentetett meg a hamburgi székhelyű Észak-Német Rádió Szimfonikus Zenekarának (NDR Sinfonieorchester – nem tévesztendő össze a hannoverivel) felvételeiből, méltóképpen emlékezvén az együttes fennállásának hatvanadik évfordulójára. Ennek köszönhetően több olyan előadás – az ötvenes évek bejátszásaitól a kilencvenes évek emlékezetes, többek között Furtwängler, Schmidt-Isserstedt (ő volt a leghosszabb ideig az együttes főzeneigazgatója), valamint Kertész István és mások közreműködésével felvett koncertjeiig – is a lemezvásárlók elé kerülhetett, amelyek nem csupán az évforduló apropóján követelhetnek maguknak folyamatos piaci jelenlétet és hallgatói figyelmet.

Kár, hogy Takashi Asahina (az egyszerűség kedvéért maradjunk az angol írásmódnál) Strauss-lemeze nem tartozik ezek közé. Ez a rádiófelvétel 1990 márciusában, Hamburgban készült egy nyilvános hangversenyen. Ahogy a sorozat valamennyi darabja esetén, a kísérőfüzet itt is „historische Aufnahme”-ként aposztrofálja a felvételt. S felmerülhet a kérdés, vajon kultúrtörténeti értéke önmagában indokolhatja-e egy koncert hangfelvételének megjelentetését, ha annak esztétikai értéke vitatható? A válasz véleményem szerint egyértelmű igen. Elegendő az utolsó kasztrált énekes művészetének lemezre rögzítését példaként említenem: legyen az előadás bármilyen rémes, a felvétel történeti értéke így is felbecsülhetetlen. Mármost egy 1990-es felvételt valóban rendjénvaló-e „historische Aufnahme”-ként eladni? Meggyőződésem szerint csak akkor, ha annak esztétikai kvalitásai ezt feltétlenül indokolják. Vagy olyan régen elmúlt volna már 1990, hogy a kor előadási sajátosságait csak kopott lemezek segítségével tudjuk visszaidézni? Mert jelen esetben a fenti feltételt én magam nem látom bizonyítottnak.

A japán dirigens neve ismeretlennek tűnhet a magyar közönség számára. A lemez tanulságai alapján nem látok okot arra, hogy ez megváltozzon. A miheztartás végett annyit érdemes megjegyezni, Takashi Asahina 1960 és 1990 között (mosolyra húzott szájjal jegyezzük meg: tehát rendszeresen – ahogyan a kísérőfüzet állítja) hat alkalommal lépett fel a zenekarral. Utolsó hamburgi munkáját örökíti meg az Alpesi szimfónia felvétele. Dacára a hazai ismeretlenségnek, Asahina messze nem jelentéktelen zenész: az Osakai Filharmonikusok alapítója és vezető karmestere volt, nevéhez fűződik például Wagner teljes Ringjének japán bemutatója, valamint Furtwängler II. szimfóniájának szigetországi premierje. E zenekar mellett több ízben vezényelte a Berlini Filharmonikusokat, s gyakran adott koncertet más jelentős európai zenekarokkal is.

Ha máshonnan nem is, Günter Wand egyedülállóan szép előadásainak és lemezeinek köszönhetően már Magyarországon is jól cseng az Észak-Német Rádió Szimfonikus Zenekarának neve. Wand elsősorban Bruckner-produkcióival vívott ki a zenekarnak széleskörű elismertséget szerte a világon. Be kell valljam, a német mester keze alatt lényegesen szebben szól az együttes. A crescendók simák, a szólamarányok csiszoltak, a zenekar hangzása kiegyenlített, és noha Wand mester nem a lendület embere, Brucknerei csillogva és méltóságteljesen hömpölyögnek.

Kissé naiv módon valami hasonlóra számítottam a japán karmester lemezénél is. A fenti dicséretek egy része akár Asahina produkciójára is igaz lehetne, de valahogy mégsem áll össze a kép. Ez az Alpesi szimfónia igazából nincs eljátszva. Hiányzik belőle az átfogó koncepció, a módszeres megközelítés, helyenként a szilárd szólamvezetés biztonsága, a valódi lendület is. Korrekt előadás ugyan, sőt akadnak felemelő pillanatai, itt-ott a szólók is szépek, de ez minden. Bár annyit még mindig érdemes felhozni a produkció mentségéül, hogy a lemez hangminősége sem mindig segíti az előbbi feltételek érvénysülését. Nem mintha a cd hangzásával komolyabb baj lenne, de hallható, hogy az akusztikus tér nem igazán érvényesül, a kevéssé sikerült mikrofonozás folytán a felvétel szinte egyetlen keskeny síkba tömöríti valamennyi szólamot. A sztereóhatás szép, de a hangzás kissé száraz, helyenként a fafúvósokat zavaróan „ráemelték” a vonóskarra. Mindent egybevetve, a felvétel adós marad a táj varázsának kibontásával, Európa természeti csodájának meghódításával. Mert bármennyire is terhes számomra Strauss fontoskodó stílusa, aki csak egyszer is látta az Alpok felhőket döfködő, hóborította hegyeit felülről – a félreértések elkerülése végett: repülőről –, vélhetően sosem felejti el.

Asahina produkciója messze nem hallgathatatlan, középszerűségében mégis aligha versenyképes, s erősen kétlem, hogy mély nyomot hagyna a hallgatóban. Aki pedig a leselkedő veszélyek ellenére a Zugspitzét akarja megmászni, válassza inkább Böhm lemezét (Deutsche Grammophon, 1957), vagy ha nem kíván kompromisszumot kötni, és a csillogó hangszerelést kristálytiszta sztereóban, vagy akár surroundban akarja élvezni, keresse Thielemann néhány éve készült felvételét (szintén Deutsche Grammophon, 2001), mely SACD-n is kapható. Javaslom, inkább annak segítségével tanuljuk, hogyan kell lihegve, de élményekkel megrakva lejönni a hegyről.

(Richard Strauss: Alpesi szimfónia; NDR Sinfonieorchester; vez.: Takashi Asahina; EMI, 2004; 7243 4 76731 2 2, NDR 10152)