István, Vajk

A hét jazzlemeze – Pharoah Sanders: With A Heartbeat

2005.07.13. 00:00

Programkereső

Jean Chevalier és Alain Gheerbrant először 1969-ben megjelent jelképszótárában (Dictionnaire des symboles) azt olvassuk, hogy a szívet a világ szinte minden vallási rendszerében középpontnak fogták fel. Míg – viszonylag kései jelenségként – a nyugati kultúrákban az érzelmekkel hozták kapcsolatba, a hagyományos-archaikus civilizációk az intellektus és az intuíció helyét látták benne. Indiában Brahmapurának – Brahmā lakhelyének is nevezték, az iszlámban pedig „Isten trónusaként” emlegették.
a125e6c9-c585-438c-b020-e9ca004d031b

A szív ritmikus mozgását, a szívdobbanásokat gyakran hasonlították az univerzum mozgástörvényeihez. Aligha kétségbe vonható, hogy a metafizikai kérdések iránt fogékony tenorszaxofonos is a kozmikus lüktetés ősi tana köré szervezte legutóbbi lemezének szerzeményeit.

A cím valóban spirituális zenét ígér, olyan mélységeket, ahová a Karma és a Love In Us All szerzője, John Coltrane kései együttesének tagja leásott Spirits című legutóbbi albumán (Meta, 2000), amelyet két ütős, Hamid Drake és Adam Rudolph társaságában rögzített. A borító alján feltűntetett előadói névsor azonban mást sejtet: azt, hogy Pharoah Sanders a With A Heartbeat-en a ’90-es évek második felében gyakorolt funkos, groove-os, alkalmasint new age elemeket is kamatoztató zenéjét folytatja majd, azt a napjainkra igen jellemző keverékműfajt, amelyben 1996-os és 1998-as lemezének producere, Bill Laswell basszista oly otthonosan mozog. A Message From Home-ot és a Save Our Childrent hallgatva kicsit hasonló érzésünk támadt, mint amikor a Marcus Miller meghatározta Miles Davis-lemezeket tettük fel a lemezjátszóra jó tíz évvel korábban: a főszereplő mindkét esetben a régi katartikus élményekkel ajándékozott meg, ha csak az ő játékukat figyeltük. A kíséret azonban már távolról sem volt a régi; megnőtt a különbség az irányító és csapata művészi teljesítménye között.

Sajnos nincs ez másképp a With A Heartbeat-en sem: az ismét csak tenorszaxofonon játszó (a szopránszaxofonozást abbahagyta, mert elégedetlen volt a saját soundjával), legfeljebb fuvolázó Sanders toronymagasan emelkedik ki az egyhangú kíséretből a tizenhét perces Across Time-ban. A tabla és az elektromos szitár némi fakó világzenei színt kölcsönöz a Morning Tala című számnak. Az Alankara tulajdonképpen címadó darab, hiszen a szívdobbanásokat jelenti. Ez Trilok Gurtu száma a lemezen: hosszasan és egyhangúan szólózik, az unalomig alkalmazva a konnakal-eljárást (az ütőhangszert a szöveg nélküli ének helyettesíti, általában tablával vagy más ütőhangszerrel felváltva alkalmazzák). A számok hosszadalmas kibontása és a „kozmikus” elektronikus effektusok dominanciája (Gamaka) a zene stílusát az ambient produkciókéhoz, illetve a ’70-es évek Pink Floydjáéhoz (szívdobogás) közelíti: ehhez szellemileg Pharoah Sandersnek már nincs semmi köze. Ahogy egyre tovább hallgatjuk a lemezt, mindinkább az az érzésünk, hogy itt voltaképpen egy Bill Laswell-album készült Sanders közreműködésével, s csak a nagy névnek kijáró tiszteletből írták a lemez borítójára a szaxofonos nevét mint zenekarvezetőét. Szomorú tapasztalat.

Pharoah Sanders pályájának egyik jellegzetessége, hogy korához képest igen kevés felvétele van. Mint egy interjújából megtudjuk, van kiadó, mely azért nem igényli a zenéjét, mert Sanders állítólag nem szereti a fehéreket. De nem csak kiadói tartózkodásról van szó: a szaxofonos maga is nagyon nehezen talál magának megfelelő muzsikusokat. A kritikus úgy látja, Pharoah Sanders egy kissé megfáradt, idős(ödő) ember, akinek nincs már kedve a sok szervezéshez, nincs energiája utánajárni megfelelő munkatársaknak, és elege van a szervezésből. Ízlése ellen való kiadóknak könyörögni egy újabb felvételi lehetőségért. Amellett nem is a szavak embere, Coltrane-nel se folytattak annak idején mély beszélgetéseket, a zenéről szinte soha nem esett szó közöttük, ültek egymás mellett, és hallgattak – a kreatív kapcsolat akkor támadt, amikor játszani kezdtek.

Merre tovább? Ezt a kérdést már sokszor sokan feltették maguknak, amikor úgy érezték, Sanders csapdába jutott pályája egy adott pontján. A tanácstalanság bizony most is indokolt. Volt eset (Spirits), amikor – egy váratlan fordulattal – visszatért a szaxofonos azokhoz az értékekhez, amelyek fiatalkori lemezeit jellemezték. Máskor inkább a popularitás csábításának engedett, vagy legalábbis olyanoknak, akik a zenéjét valamiképpen popularizálták. A With A Heartbeat a ’90-es évek említett lemezeinél is lényegesen hígabb képződmény, remélhetően egy utat lezáró teljesítmény. Kívánjuk, hogy az egyik legnagyobb élő avantgarde jazzmuzsikus találja meg végre a hozzá illő embereket és az érdeklődő kiadót, hogy megalkothassa a Tauhid, a Thembi, a Karma és a Black Unity öregkori megfelelőit. Művészi erejéből még bőven futná új mestermunkákra.

(Pharoah Sanders: With A Heartbeat; Pharoah Sanders (tenorszaxofon, fuvolák); Trilok Gurtu (tabla, ének); Graham Haynes (kornett, elektronika); Nicky Skopelitis (gitár, elektromos szitár); Jeff Bova (billentyűs hangszerek); Dr Jean-Louis Zink (szívdobbanások); Bill Laswell (bőgő, fuvola, billentyűs hangszerek); Evolver, 2003)