Gyöngyi

Hedonizmus

2005.07.14. 00:00

Programkereső

Benjamin Britten zeneszerzői nagyságáról megoszlanak a vélemények. Én elfogult vagyok, mert szeretem, ezért hajlamos vagyok úgy érezni, nincs vele nagyobb baj, csak éppen nincs divatban – de Sosztakovics, Prokofjev se volt mindig népszerű, most meg lám-lám. Britten-divat volt már, nyilván lesz is – addig sem árt, ha ismerjük, megismerjük. Így mégiscsak könnyebb véleményt mondani.
98131263-8953-455d-8f2b-c97ace15d888

Miért szeretem Brittent? Mert jó zenész. Karmesterként vett le a lábamról: Mozart Prágai szimfóniájának máig az egyik legjobb előadása az, amelyen ő vezényli az Angol Kamarazenekart, de Purcell-felvételei is élményt adóak (még ha pl. a Tündérkirálynőt ma már nem is szabad olyan hangversenyverzióban előadni, ahogy ő tette – csak azt ne felejtsük el, hogy utódai, az angol „régizenések” talán sosem ismerték volna meg Purcellt, ha ő nem tárja eléjük nagyságát). Szeretem, ahogy zongorázik: Richterrel elég volt pár óra ismeretség, hogy maradandót alkossanak egy koncerten, Rosztropoviccsal már stúdióba is vonultak. Bach, Purcell, Schubert vagy Debussy? Britten ugyanolyan értőn nyúl bármelyikükhöz, mint minden nagy zeneszerző-muzsikus, pl. Bartók vagy Dohnányi. Ezért szeretem Brittent – és csak másodsorban művei miatt.

Kompozíciói közül is hamarabb ragadtak meg csellószvitjei, mint nagyszabású művei – de ma már a legszívmelengetőbben bolond és bolondos zenének érzem Tavaszi szimfóniáját. A Decca a szerzővel felvett hatalmas hangzóanyagból most egy „retróalbumot” jelentetett meg, amelyen három múltidéző mű hallható.

A vonóskarra írt Simple Symphony az angol és nem-angol vonószenekari hagyományokat folytatja. Ha dallamvilágában régebbi korokat idéz is, jól érezhető rajta Vaughan-Williams vagy Dvořák hangzáseszménye, de akár Prokofjev Klasszikus szimfóniáját is megemlíthetjük a rokonok közt. Bár az op. 13-as Zongoraverseny látszólag modernebb zene, valójában ebben is nagyon sok a megidézett régebbi kor, de van benne egy kis Ravel meg egy kis Bartók is (na, azért nem sok). Még egyértelműbb az „homage” a minden zenei általánosba járó magyar diák által (remélhetőleg) ismert Young Peron’s Guide-ban, vagyis a Változatok és fúga egy Purcell-témára című műben, amely hangszercsoportonként mutatja be a zenekar színeit, hogy a végén egy jókedvű, mindent elsöprő fúgában tombolhassa ki magát. Ezen a felvételen (szerencsére) nincs beszélő, tehát szabadon élvezhetjük a zenét.

Az előadásokról alig van mit írni. Britten karmesterként nem egyszerűen a szokásos képlet, a saját műveit legautentikusabban interpretáló zenész: Britten igazi karmester. Az Angol Kamarazenekar az ő neveltje, s az együttes épp olyan pontosan és szépen szól az említett Mozart-szimfóniákban vagy Purcell-darabokban, mint Britten saját kompozícióiban. Szvjatoszlav Richter pedig a Britten-zongoraversenyben ugyanúgy érti a művet, mint a szerző. Lehetne felsőfokokban áradozni, de minek. Ez a lemez kötelező mindazok számára, akiknek a zenetörténet nem ér véget Richard Strauss-szal, és akik szeretik a jókedvű, hedonista zenéket a legjobb előadásban hallgatni. És ha ezt alig 1500 Ft-os bolti áron tehetik: akkor igazán könnyű meglepően jó élményhez juttatni magunkat.

(a szerző az EMI munkatársa)

(Benjamin Britten: Simple Symphony for String Orchestra, op. 4; Piano Concerto, op.13; The Young Person’s Guide to the Orchestra, op. 34; km.: Sviatoslav Richter – zongora; English Chamber Orchestra, London Symphony Orchestra; vez.: Benjamin Britten; Decca 466273-2)