Gyöngyi

Monológok és Dialógok

2005.07.21. 00:00

Programkereső

Az idén huszonegyedik alkalommal megrendezett Nemzetközi Bartók Fesztivál második napján Perényi Miklós és Várjon Dénes lépett fel a szombathelyi Bartók teremben. A rendkívül igényesen összeállított műsor első felében szóló gordonkaművek szerepeltek, majd a szünet után két cselló–zongora szonáta hangzott el.

Takács Jenő Monológjával kezdődött a hangverseny. Az idén százhárom éves zeneszerző – miután hosszú pályafutása során bejárta gyakorlatilag az egész világot – ismét szülőfalujában, az azóta már Ausztriához tartozó Cinfalván él. A hetvenes évek első felében írt Monológ a kor vonósműveinek jellegzetes idiómájával él: glissandók, negyedhangok és Bartók-pizzicatók, col legno-effektusok és sul ponticello-tremolók követik egymást. Perényi Miklós sikeresen kovácsolta egyetlen nagy ívvé a majd' tízperces darab egyébként könnyen széteső elemeit, s így kedvező képet nyújtott a kompozícióról.

Eötvös Péter „beszélő csellistára” írt művét korábban egyszer már volt alkalmam hallani, s bevallom, akkor egyáltalán nem tetszett. A Two Poems to Polly alapjául szolgáló verseket egy hölgy írta, aki ezer évvel ezelőtt élt a japán császári udvarban. Eötvös a szövegeket párbeszédekként értelmezi: egy férfi „visszavárja kedvesét a túlvilágról. És a túlvilági hang válaszol neki.” Perényi jól érzett rá a mű lírai karakterére és rátalált arra a viszonylag keskeny „arany középútra”, amely a teljesen semleges szövegmondás és a túlzott színészkedés közt húzódik. Hiteles és átélt interpretációja hozzám is közelebb hozta a kompozíciót.
Ligeti György 1948-ban és 1953-ban, tehát még magyarországi éveiben írta azt a két csellódarabot, amelyeket később Szólószonátaként forrasztott egy művé. A jellegzetesen magyar népdal-intonációjú Dialogo nosztalgikus szépséggel, nemes tónusban szólalt meg Perényi vonója alatt, míg a sziporkázóan szellemes Capricciót ragyogó, sistergő virtuozitással játszotta a gordonkaművész.

A koncert első részét Bach d-moll csellószvitje zárta. Nagy kíváncsisággal vártam a mű Perényi-féle olvasatát – már csak ezért sem hallgathatom el, hogy némi csalódottságot éreztem utána. Mit is írhat ilyenkor a recenzens? Hiszen nem egy „akármilyen” csellista Bach-interpretációjáról van szó. Perényi nyilván jó okkal játssza úgy a művet, ahogy játssza. Nyugodtan állíthatom: technikailag kifogástalanul, az adott felfogásban tökéletesen érvényes módon szólalt meg a d-moll szvit. Mégis: Perényi puritán előadói szemlélete, amely talán egyszerre fakad saját személyiségéből és Bach iránti tiszteletéből, bennem ezúttal hiányérzetet hagyott. A remekül megoldott helyek mellett többször is feltűnt a ritmus merevsége, keveselltem a dinamikai árnyalatokat, hiányoltam a változatos díszítéseket, a játékosságot, a bájt.

c931e1a6-1d42-4dc2-9bdf-14c43047c840

Az első félidő monológjai és „egyszemélyes dialógjai” után a második részben immár két hangszer párbeszédét hallgathattuk, amikor Várjon Dénes csatlakozott Perényi Miklóshoz. De nem csak az instrumentumok dialogizáltak egymással: úgy tűnt, mindkét mű a zenetörténet egy-egy korábbi darabjával, alkotójával folytat párbeszédet. Dohnányi Ernő 1899-ben írt B-dúr szonátája közvetlenül utal Beethoven híres A-dúr csellószonátájának formájára. A tételrend azonos, ráadásul a lassú tétel, csakúgy, mint Beethovennél, Dohnányinál sem nő teljes, önálló darabbá, csupán bevezetés a finaléhoz. A külső, formai hasonlóságok ellenére a fiatal Dohnányi kompozíciója zenei anyagában persze egyáltalán nem emlékeztet a mintául választott műre. Perényi és Várjon teljes összhangban, nagy fantáziával, érzékenyen játszotta a B-dúr szonátát. Különösen jót tett a műnek, hogy az előadók kerülték a romantikus előadói manírokat és a brilliáns zeneszerzői technikával megírt, ám néha túlzsúfoltnak ható darabban világos, áttetsző formálásra és rajzos szólamvezetésre törekedtek. Várjon Dénes teljesítményét külön is ki kell emelni, hiszen Dohnányi, aki Ludwig Lebell társaságában maga mutatta be a művet, kamaraszonátához képest szokatlanul, mondhatni pimaszul nehéz zongoraszólamot komponált.

Benjamin Britten 1961-ben, Rosztropovics számára írt csellószonátája Bartókkal dialogizál. Már a műfajban szokatlan öttételes struktúra is a magyar mester jól ismert híd- vagy palindroma formáját követi, de a ciklust uraló motivikus fegyelem, illetve egyes fordulatok közvetlenül is Bartók vonósnégyeseinek mély ismeretéről tanúskodnak. A szonáta második tétele Scherzo pizzicato, akárcsak Bartók IV. kvartettjében. A középső Elegia, mint a Concertóban, az utolsóelőtti pedig Marcia, akárcsak a VI. vonósnégyesben. Ebben a kontextusban különös jelentőséggel bír, hogy a nyitótétel címe (mi más is lehetne?): Dialogo. Talán nem tévedek, ha úgy vélem, a Britten-szonáta mind Perényihez, mind Várjonhoz közelebb áll, mint Dohnányi műve. Az előadók mindenesetre nagy élvezettel vetették bele magukat a remek darabba, mi pedig nagy élvezettel hallgattuk őket.

Ráadásként végre megérkezett maga Bartók is. Bevallom, az I. rapszódia gordonkaátiratáról eddig azt gondoltam, nem egyenrangú az eredeti változattal: ami hegedűn hangszerszerű, az csellón nehezen és csak alacsonyabb hatásfokkal szólaltatható meg. Perényi Miklós olyan könnyedén, annyi eleganciával és természetességgel játszotta a Rapszódia Friss tételét, hogy azonnal meggyőzött e nézet helytelenségéről.

(2005. július 13. 20:00, Szombathely, Bartók terem; 21. Nemzetközi Bartók Fesztivál – Perényi Miklós (cselló) és Várjon Dénes (zongora) kamaraestje; Takács: Monológ, op. 94, Eötvös: Two Poems to Polly, Ligeti: Szólószonáta, Bach: d-moll szvit, BWV 1008, Dohnányi: Szonáta op. 8, Britten: Sonata in C, op. 65)