Cecília

Bartók, tea, aprósütemény

2005.09.02. 00:00

Programkereső

A Naxos gondolt egy merészet és tizenkilencre lapot kért. Alig vettük ki a Glass-CD-t a lejátszóból, alig száradt meg a festék a Brahms-lemez borítóján, ismét itt egy újabb csemege: Marin Alsop Bartók Béla műveiből készítette legújabb lemezét. Ahogy mondani szokták, ütni kell a vasat, amíg meleg, Alsop neve benne van a köztudatban, a maestra népszerűsége folyamatosan nő, kiadója nem véletlenül időzítette 2005 tavaszára a pokolian nehéz művekből összeállított kiadvány piacra dobását – két évvel azután, hogy a tekintélyes Gramophone az év művészének választotta az idén negyvennyolc éves amerikai dirigenst. Alsop azóta elnyerte a Baltimore-i Szimfonikusok zeneigazgatói állását. Ez pedig önmagában is tiszteletre méltó teljesítmény.
156d2360-4a5e-4b12-8c52-7f2608a8f53c

A lemezen Bartók Béla A csodálatos mandarin, Táncszvit és Magyar képek című művei szerepelnek. Alsop ezzel jól bele is nyúlt a sűrűjébe, mind a Mandarin, mind a Táncszvit olyan darabok, amelyek nem kis feladat elé állítják eladóikat, hiszen túl a művek nehézségi fokán, számos korábbi „nagy” felvétellel is meg kell mérkőzniük. Mindazonáltal úgy tűnik, szerencsés vállalkozás manapság egy Bartók-CD. Nem csak azért, mert Bartók zenéje ma már bárhol a világon eladható, de azért is, mivel – bár itt egy eredetileg színpadi műről van szó – a puszta hangfelvételnek nem kell megküzdenie a szűklátókörű Bartók-örökösök fontoskodó akadékoskodásával, s ezen keresztül a „szerzőhöz méltatlan értelmezés” bélyegével. A lemez programja mindenesetre átgondolt koncepciót követ, vezérfonala félreismerhetetlenül a tánc. Azonban Alsop Bartók-olvasataiban éppen a táncritmikával kapcsolatban támad a leginkább hiányérzetünk.

A Mandarin interpretációja tulajdonképpen nem annyira rossz. Alsop előadásából helyenként hiányzik ugyan az igazi vadság, a brutalitásig, a fékezhetetlen, nyers erőszakig fokozott rohamok itt kissé fakón zúgnak tova. Az amerikai karmester helyenként azonban a legnagyobbakhoz mérhető természetességgel oldja meg az igencsak bonyolult zenei szövet gyakran kibogozhatatlannak mutatkozó csomóit, s – már csak a korábbi tapasztalataimból kiindulva is – jól hallhatóan van érzéke a finomságokhoz. Mindezek ellenére e lemezen nem gyakran hallani a tőle megszokott, precízen kidolgozott hangszíneket. Hiányosságokat a melodikusabb részekben is tapasztalni. Sikeresen megragadja ugyan a nagyváros zajaiból táplálkozó disszonanciákat, de valahogy az ellenpont, az embertelenséggel dacoló mély humánum filozofikus mélysége nincs megfelelően kidolgozva. Alsop Mandarinja alig képes arra, hogy torkon ragadja a hallgatót, így nem is csupán a feloldással marad adós; Bartók elemi erejű zenéjének itt nincs valódi dinamikája, az előadás nem képes megragadni a darab egyre sűrűsödő drámáját. A mandarin harsonán és a lány angolkürtön megszólaló, a zárásban összeolvadó motivikája nem éri el a kívánt hatást, a drámai kontrasztok a leghangsúlyosabb helyeken is nehezen „olvashatók”.

A Táncszvit a Mandarint követve érdekes összevetésre ad alkalmat: a darabban több ízben tetten érhetők „mandarinos” mozzanatok, a pantomimból ismerős zenekari színek, effektusok. A szvit magyar, román és arab motívumokat dolgoz fel, tételei végig a tánc köré épülnek. Alsop meglepő módon mintha ezzel a nyilvánvaló ténnyel akarna szembemenni: vontatott tempókat vesz, ami az egyre gyorsuló egésszé rendeződő első három, és az előbbieknél is lomhábban bontakozó, összefoglalásszerű utolsó tételnél lesz igen zavaró, s marad adós a tánc ősi lendületével. Egyéb felvételekkel összevetve, Alsop Táncszvitjének minden egyes tétele lassabb, mint pl. Fischer Ivánnál (Budapesti Fesztiválzenekar, Philips, 1997), Kocsisnál (Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Hungaroton, 2004) vagy Héja Domonkosnál (Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekar, Warner, 2004), és ez cseppet sem válik a javára; a zenekar nehezen birkózik meg a számára talán túl komplikált partitúrával. Természetesen a tempó önmagában nem minőségi kérdés, de a tagolással és a hangsúlyozással együtt már nagyon is az.

Nyilvánvaló hiányosságai ellenére sokan szeretjük Sándor János verzióját, szép előadását A csodálatos mandarinból (1968), noha az akkori Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara eredendően más a problémákkal küzdött, mint Alsop mai angol zenekara. Ott a professzionális hangszeres játék hiánya, Bournemouthban inkább a Bartók-játszás évtizedes tapasztalata hiányzott. Marin Alsop olvasata legkevésbé Eötvös Péter 1994-ben Kölnben, a Junge Deutsche Philharmonie élén rögzített felvételével képes versenybe szállni. Eötvös itt ugyanis olyan közel kerül a bartóki idiómához, ahol előtte csak nagyon kevesek jártak. Alsop pedig érezhetően kissé idegenül mozog ebben a térben. A Mandarin előadásából hiányzik Fischer Iván bejátszásának feszessége, Boulez áttetsző szólamvezetése, Doráti nagyszabású víziója. A Táncszvitnél Kocsis energiája, Héja frissessége. Alsop felfogása megítélésem szerint hibás, inadekvát előadást eredményez. Nem a „néptánc apoteózisa” ez (ahogyan Héja lemezén aposztrofálták szerintem igen találóan a darabot), inkább konszolidált táncest. A darab Alsopnál nem Sztravinszkij Tavaszi áldozatával rokon, inkább Elgar Német táncaival. Az amerikai dirigens mintha a délutáni teához kívánná „fogyaszthatóvá” szelídíteni Bartók zaklatott műveit; ezek az előadások a kipróbált magyar fül számára túlságosan disztingváltak.

A Magyar képek sziporkázó miniatűrjei így már csak az elmaradhatatlan teasütemény szerepét tudják betölteni. Hasonló a probléma itt is – a korábban használatos Hungarian Sketches angol címet valami érthetetlen okból itt Hungarian Picturesre változtatták. E bravúrosan hangszerelt zsánerképek első darabjából, az Este a székelyeknél tételből nem marad el a báj, a Kicsit ázottanban kézzelfogható az irónia. Inkább a táncos tételek mozognak nehezen indokolható tempókban: a Medvetáncnem „harap”, a kanásztáncban nyomát sem látni a szemünk előtt eltáncoló kanász pimaszságának.

Jóllehet a lemez hangzása tágas termet feltételez, ennél fogva hosszú visszhangot mutat és távoli mikrofonozást sejtet, mindezt talán egy „objektívebb” hangzáskép érdekében. Mindemellett a hangminőség elmarad a megszokottól, kicsit fátyolosan, helyenként érdesen szól, s bár Alsop saját együttese, a Bournemouth-i Szimfonikus Zenekar korrektül muzsikál, és a hangszerszólók is kielégítőek, ez még önmagában kevés. Amellett, hogy a táncritmusok – kis túlzással – inkább csak vánszorognak, a népies karakterdarabok ízei rendre sótlanra sikerülnek, mindent egybevetve nem érzem az alaposságot, a felkészültséget, ami nélkülözhetetlen az ilyen nehézségű művek rögzítéséhez.

A kiadó komoly kockázatot vállalt azzal, hogy új felvételt készített a frekventált és nagy odafigyelést követelő művekből, ez a lemez azonban most nem sikerült. Marin Alsop persze ettől még jó karmester, de kérdés, valóban most van-e a csúcson. A Bartók-felvételek után készült Kurt Weill-lemez talán közelebb visz minket egy vitathatatlanul figyelemreméltó karmester-egyéniséghez, mert a Mandarin és Táncszvit zenéje, bár erre minden esélye meg lett volna, nem sokat mutatott előadójának vitathatatlan erényeiből.

(Bartók Béla: A csodálatos mandarin, Táncszvit, Magyar képek; Bournemouth Symphony Orchestra; vez.: Marin Alsop; Naxos 8.557433; 2005)