Jolán

Vonósnégyesek Eszterházán (2.)

2005.09.05. 00:00

Programkereső

Egy nappal a Quatuor Mosaiques koncertje után, szeptember 1-jén egy talán még híresebb historikus vonósnégyes-társaság, a Kuijken kvartett látogatott a fertődi Esterházy-kastélyba. Stílszerűen ott kezdték a hangversenyt, ahol a Mosaiques kvartett befejezte: Haydn op. 20-as D-dúr vonósnégyesével.
7f6095ed-0342-4628-add2-221d1fcab94b

A közel húsz éve alakult együttesben ketten viselik a Kuijken nevet: a prímhegedűs Sigiswald és a csellista Wieland Kuijken. E testvérpárt látva önkéntelenül is arra gondol az ember, hogy ők határozzák meg a vonósnégyes arculatát, a másik két tag csak töltelékként van mellettük. Csúnya előítélet – de koncertjük során részben igazolódott. Bizonyára Marleen Thiers és Francois Fernandez is remek zenészek – másként nem is játszhatnának az együttesben –, de Kuijkenékhez képest súlytalan figurák: hiányzik részükről a kellő aktivitás, a kezdeményezőkészség.

Ettől eltekintve a Kuijken vonósnégyes persze a legjobbak egyike. Játékuk lebilincselően érdekes, színgazdag. Bámulatos, mennyire anyanyelvi szinten beszélik Haydn nyelvét: variált ismétléseik, változatos, improvizatívnak ható díszítéseik mind erről tanúskodnak. A D-dúr kvartettben a nyitótétel finomsága és menüett rusztikus hangja különösen tetszett. Arra pedig talán nincs is szavam, amit a menüett csellószólós triójában Wieland Kuijken művelt a hangszerén. Kár, hogy a variációs lassútétel tizenhatod triolákban mozgó utolsó előtti változatába Sigiswald Kuijken bicskája mindannyiszor beletörött – úgy látszik, ezt a passzázst még neki is ki kellett volna gyakorolnia...
A szünet előtt Haydn op. 74-es, Apponyi Antal grófnak dedikált sorozatából a híres „Reiter” kvartett hangzott el. Ebből a lassútétel feszültségteljes előadását és a finálé sodró lendületét kell kiemelni.

A második félidőben Mozart Requiemjének Peter Lichtental (1780–1853) által készített vonósnégyes-átiratát játszotta a Kuijken kvartett. Ambivalens érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Tudjuk, a 18. században, de még a 19. század elején is szokás volt átírni a nagy apparátust kívánó műveket kevesebb hangszerre – sokszor ma már elképzelhetetlennek tűnő felállásban. E transzkripciók fontossága abban állt, hogy általuk sokkal több emberhez jutottak el például a zenekari vagy színpadi művek. Persze nem úgy, hogy nagy tömegek hallgatták ezeket az átiratokat: sokkal inkább úgy, hogy például négy műkedvelő összejött, és eljátszotta e darabokat. Így tehát kétszeresen is furcsa, ha ma ilyesféle átiratot adnak elő: először azért, mert ma már bármikor meghallgathatom a Requiemet eredeti hangszerelésében, kórussal, zenekarral, szólistákkal; másodszor pedig azért, mert ezeket a transzkripciókat eredetileg sem koncert-előadásra, hanem amatőr muzsikálásra szánták.

Ha leszámítjuk a valóban nagy alkotók átiratait (kétségkívül ide tartoznak például Liszt Beethoven-szimfóniákból készített transzkripiciói), a maradéknak – véleményem szerint – legfeljebb csak kuriózumként van létjogosultsága a koncertéletben. Lichtental bizonyára derék ember volt, Mozart lelkes híve és zenéjének terjesztője – de semmiképpen sem „nagy alkotó”. Requiem-átirata korrekt munka, épp csak egy valami hiányzik belőle nagyon: az énekhang... Másrészt viszont, ha félreteszem az elméleti meggondolásokat, be kell vallanom: jólesett meghallgatni a Kuijken vonósnégyes tolmácsolásában Mozart utolsó művét.

(2005. szeptember 1. 19:00, Fertőd, Esterházy-kastély – Haydn Eszterházán 2005; A Kuijken vonósnégyes koncertje; tagjai: Sigiswald Kuijken, Francois Fernandez, Marleen Thiers, Wieland Kuijken); Haydn: D-dúr vonósnégyes, op. 20/4; g-moll vonósnégyes, op. 74/3; Mozart–Lichtental: Requiem, K 626)