Olivér

Kabátban zongorázni

2005.09.08. 00:00

Programkereső

Ez a kabát nem kellett volna. Ilyen ballont viselt Columbo hadnagy 3O éven keresztül, le sem vette, a bőre valósággal összeolvadt a poliészterrel, de a Hegylakó (Christopher Lambert) is ebben a szerelésben verekedett Kurgánnal az őserejű ősellenséggel.

És akkor még nem beszéltem arról a pasasról, aki hülyét csinált a fél világból. Átázott esőkabátjában találtak rá, reszketett, mint a hóesésben felejtett tengerimalac, egyetlen szót sem szólt, nem mondta meg ki ő, honnan jött, és hová tart. Hallgatott hosszan és eltökélten, szemei kifejezéstelenül meredtek a tehetetlen orvosi konzílium szaktekintélyeire, majd ahogy egy őstehetségnek kikiáltott eszelőstől várható volt (mindenre, vagy semmire sem képes), leült a zongora elé és játszott. Ujjai cikáztak a billentyűk felett, ha kellett lágyan billentett, de ügyelt a dinamikára is, harmónia uralta a folyosókat, a műtőtermeket, a vizsgálóhelységeket, a vérvétel szünetelt, mert a laborosok is belefeledkeztek a muzsikába. Kisebb csoda történt ott és akkor, olyannyira, hogy a fehér köpenyesek már-már maguk is hinni kezdtek a reinkarnációban. Volt, aki Chopint látta maga előtt, míg mások Lisztet és George Gershwint. Romantikus mese szövődött hát a fura jövevény, a 1278-as szoba lakójának személye köré, ő lett a néma beteg és az ismeretlen zongorista, vagy épp fordítva, az ismeretlen beteg, a néma zongorista. A sajtó imádta a sztorit, a figurát nem különben, aki néhány nappal ezelőtt végre megszólalt, és bevallotta, tulajdonképpen ő egy szökött ápoló, aki megunta a munkát a németországi ideggyógyintézetben. Lelépett, majd eljátszotta a néma zseni maga kreálta komédiáját. A kabát pedig végig rajta volt.

Nem tudom mi a jó abban, ha valaki hosszú esőkabátban adja a pszichésen labilist, hagyja magát mutogatni a vezető hírműsorokban és e megbolydult lelkiállapotban, továbbá ebben a szerelésben ül a zongora elé. Engem speciel zavarna a cucc, örökké igazgatnám a kabát ujját, és tuti, hogy izzadnék is benne.

Bill Charlap az amerikai sztárzongorista mindenesetre most ebben hisz, a kabátban zongorázásban. A fekete lódennek köszönhetően maga is a szökött ápolóra hasonlít, de van benne Columbóból és a Hegylakóból is egy kicsi. A pesti szleng erre mondaná, hogy olyan műmájer a fazon. Bennem is jó nagy adag előítélet dolgozott vele kapcsolatban, mert milyen ember az, aki le sem veszi a kabátját, csak lenyomja a műsort, ráadás semmi, majd köszönés nélkül lelép. A repertoár is óvatosságra intett, hiszen Bill Charlap új cédéjén az általa már-már istenített zenei ikon, George Gershwin klasszikus darabjait adja elő, ezeket pedig bármennyire is szeretem, a huszonnyolcezredik verzióra már nem vagyok kíváncsi. Már ott tartottam, hogy visszaadom a lemezt a kiadónak, passzolják tovább egy Bill Charlap rajongónak, ő talán tud róla egy-két sort írni, utánanéz e rendkívül jól képzett zenész múltjának, felidézi hol született, ki tanította biciklizni, fára mászni, ki korrepetálta délutánonként a zongora mellett, kitől van gyereke, kitől lehetett volna, müzlit eszik-e reggel, vagy baconos hamburgert XL-es kólával.

Egy szomorú estén azonban, amikor meghalt a rám bízott nagybeteg ékszerteknős, nos az állati exitus után pár perccel, a lélek távoztával betettem a játszóba a The American Soul című albumot. És a ballonkabátos Bill játéka meglepő módon megnyugtatott. Finom játék a klaviatúrán, és mellé a lélekből fújt szaxofon melankóliája. Nem állítom, hogy ennél jobb jazz cédét még nem hallottam életemben, de a maga műfajában egész kellemes darab. Bill nem tűnik nagy reformernek, inkább ő a jó fiú a szomszédból, akit át lehet hívni, játsszon a Dady 1OO. születésnapján. Ezúttal nem trióban nyomja, ahogy szokta, hanem zenekarát kiegészítette olyan nagyágyúkkal, mint az altszaxofonos Phil Woods, a trombitás Nicholas Payton, vagy a trombonos Slide Hampton. Nem volt rossz választás, Bill és társai úgy interpretálják a gershwini örökséget, hogy abban a mester sem találna kivetnivalót. Csak az a kabát nem kellett volna.