Gellért, Mercédesz

Örömdzsessz Debrecenben

2005.09.17. 00:00

Programkereső

Sokan, sokszor leírták már az ország egykori első számú dzsessztalálkozóját, az elmúlt években azonban újra pezsgésnek indult: szeptember második hétvégéjén a 34. Debreceni Jazznapokon több ezren látogattak ki a Békás-tó partjára, majd a koncertek után a Hangfogó klubban hajnalig folyt az örömzenélés.

Az amúgy befelé forduló Patricia Barbert láthatóan megzavarta a debreceni Nagyerdőben tapasztalt lelkes fogadtatás: a közönségtől általában tisztes távolságot tartó, hangszerébe "belebújó" amerikai zongorista-énekes felszabadult, közvetlen, beszédes lett, és kvartettjével olyan elementáris koncertet adott, hogy azt még évekig fogják emlegetni arrafelé. Chicago dzsesszéletének egyik legnevesebb képviselőjét három ráadásra is visszatapsolta a lelkes tömeg, melynek jelentős része vélhetően most találkozott vele és zenéjével életében először.

Az idei Debreceni Jazznapokon egyébként is a meglepetések és szokatlan programtársítások domináltak. Ha csak a legerősebb és legsikeresebb napot, a szombatot nézzük, a négy fellépő közül talán egyedül a Németh Gábor Projectet jellemezte a populárisabb megszólalás - de azért ott is minden a helyén volt. Tizenegy muzsikus (közte egy négytagú fúvós szekció) funkys, dzsesszrockos zenét játszott, kellő lendülettel, hangszeres tudással és odafigyeléssel, igaz, helyenként meglehetősen monotonon. De az egybegyűltek számára mindenképpen lazulási lehetőséget hoztak a korábbi két radikális hangvételű produkció után. Binder Károly (zongora) és Borbély Mihály (fúvós hangszerek) duója, illetve a chicagói szaxofonos, Ken Vandermark és csapata ugyanis lényegesen szabadabb és egyénibb zenei világba invitálta a hallgatókat. Binderék ritmikai és dallamfantáziái, Vandermarkék kortárs zenéhez közeli improvizációi azonban nehezebben találtak utat az ilyen jellegű produkciókhoz még nem szokott helyi közönséghez. De aztán jött a Németh Gábor Project oldottabb hangvételű, az elgémberedett végtagokat is megmozgató programja, a végére pedig Patricia Barber sötétebb tónusú, melodikus és misztikus világa.

Úgy érzem, ez az év meghozta a várt áttörést - lelkendezett a koncert után Turi Gábor alpolgármester, és az örömre kétségkívül lehet is oka. Három év munkával sikerült munkatársaival elérnie, hogy a dzsessz - bő másfél évtized után - ismét ügy lett Debrecenben.

Az 1972-ben indult, és a hetvenes-nyolcvanas években világhírűvé váló debreceni dzsessztalálkozó a rendszerváltás utáni években - az addigi fő támogató, a Magyar Rádió visszavonulása után - ugyanis látványos hanyatlásnak indult. Megtartották évről évre, de a szakmai felkészültség és a pénzügyi fedezet egyre bántóbban hiányzott a programokból. Meg hát addigra nagyot fordult a világ: a kilencvenes években az összes egykori neves hazai dzsessztalálkozó - Nagykanizsa, Szeged, Miskolc, Székesfehérvár - helyi vagy jobb esetben regionális rendezvénnyé húzódott vissza.

E seregszemlék közül kétségkívül a Debreceni Jazznapok hírneve volt a legnagyobb, legendája pedig a legkitartóbb. Érezték ezt a cívisváros 2002-ben megválasztott új vezetői is, ezért elhatározták, hogy megpróbálják újra nemzetközi színvonalúvá felfuttatni. És erre évente 18-20 millió forintot is hajlandók szánni. A rendezvény "motorja" a szabolcsi születésű, még egyetemistaként Debrecenben letelepülő Turi Gábor alpolgármester, aki évtizedek óta újságíróként és kultúrdiplomataként foglalkozik a műfaj népszerűsítésével. Az ő ötlete volt az európai fesztiválok gyakorlatában egyedülálló kezdeményezés, hogy sorozatban mutassák be a dzsessz kialakulásában fontos szerepet játszó amerikai nagyvárosokat. 2003-ban St. Louis, 2004-ben New Orleans, idén Chicago volt a vendég, jövőre pedig New York következik. Hogy azt követően melyik tengerentúli metropolis, azt most még nem tudni. Mindenesetre furcsa, hogy egy ilyen léptékű rendezvénynél is csak "politikusi távlatokban" gondolkodnak.

Miként az sem logikus, hogy miért nem az "origóval", New Orleansszal kezdtek, és a dzsessz történetében kevésbé lényeges St. Louis helyett miért nem inkább Kansas City került a célkeresztbe, de, mint Turi hangsúlyozta, az élet hozta ezt így. Az első évben egy St. Louis-i szervező ajánlotta fel segítségét, és időbeli, illetve pénzügyi okok miatt döntöttek végül mellettük. Azóta viszont tudatosan építkeznek, és igyekeznek minél nívósabb programokkal előrukkolni. Lehetőségeik többnyire csak helyi szinten jelentős, de a nemzetközi koncertéletben kevésbé ismert előadók meghívását teszik lehetővé, de törekednek arra, hogy eredeti és kizárólag náluk látható-hallható produkciókat hozzanak el.

A nemzetközi nagyságok mellett persze minden évben meghívják a hazai dzsesszélet fontos és/vagy progresszív képviselőit, de legalább ennyire fontosnak tartják, hogy a helyi vagy régióbeli művészek is folyamatos bemutatkozási lehetőséget kapjanak. Idén pedig - a fesztivál történetében először - Debrecen önálló mű komponálására is megbízást adott: Zakar Zoltán A sziget meséi című nagyzenekari szvitjét a helybéli Jazzmelon Big Band muzsikusai és budapesti zenészek szólaltatták meg.

A középpontban azonban kétségkívül Chicago sokszínű dzsesszéletének képviselői - mindenekelőtt Patricia Barber - álltak, a zenén túl pedig az amerikai nagyváros kultúráját fotókiállítás, vetítések, előadások, idegenforgalmi és gasztronómiai bemutatók is reprezentálták. És az idei zajos közönségsiker megerősítette Turi Gábor kijelentését: hosszú idő után újra ügy lett a dzsessz Debrecenben.