Jusztina

Sir Roger és Szép Heléna

2005.09.21. 00:00

Programkereső

Van-e értelme az olyan koncertműsornak, amely gond nélkül megváltoztatható az utolsó pillanatban? Miért tartják nagy zongoristának Hélène Grimaud-t? Tönkretehetik-e Brahms Magyar táncai Mahler 4. szimfóniáját? Mit gondol a magyar közönség ízlésvilágáról Sir Roger Norrington? Néhány kérdés azok közül, amelyek a Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekarának szeptember 18-i koncertje után, a Művészetek Palotájából hazafelé menet merültek fel bennem.

Rosszul indult az este. Nem is csak az volt a baj, hogy a nézőtér negyede üres volt: az előtérben a műsorfüzetek mellett található, igénytelenül fénymásolt A4-es lapok Schumann a-moll zongoraversenyének Pándi Marianne-féle, kevéssé felvillanyozó, viszont annál avíttabb szövegével mintha visszarepítettek volna az időben. Ráadásul kíváncsi lettem volna rá, hogy Brahms robusztus B-dúr zongoraversenyét vajon hogyan játssza a törékeny Hélène Grimaud, napjaink legünnepeltebb hölgy-zongoristája. Az A4-es lapok láttán rá kellett jönnöm, hogy ezen a koncerten sehogy.

Miután a zenekari tagok elfoglalták a helyüket, a ház rendezvényigazgatója, Sörös István lépett a színpadra, hogy miként tavaly év végéig a Zeneakadémián, most a Művészetek Palotájában hívja fel a figyelmünket a műsorváltozásra – valamiért mikrofon nélkül, készségesen túlartikulálva, alig hallható hangon. Mademoiselle Grimaud tehát Schumannt választotta Brahms helyett. Az okokról nem esett szó, mi se találgassunk most, állapítsuk meg csendben, hogy ilyet nem illik csinálni a tisztelt nagyérdeművel, még akkor sem, ha Schumann zongoraversenyében ott van egy kicsit Brahms is.

Azok a koncertprogramok, amelyek felépítése tetszés szerint változtatható, főképp a „mindegy, hogy mit játszott, a lényeg, hogy láttuk élőben”-típusú élménnyel gazdagítják az embert. Ebből a szempontból persze most sem kellett csalódnunk: valóban láthattuk Hélène Grimaud-t (a történeti hűség kedvéért tegyük hozzá, hogy újra, hiszen két évvel ezelőtt már járt Budapesten), sajnos azonban zongorázni is hallhattuk, és bár nem történt semmi baj a Schumann-zongoraverseny folyamán, tulajdonképpen jobb lett volna, ha történik. Mert akkor legalább történt volna valami.

A legtöbb, ami Hélène Grimaud-ról elmondható, hogy rendkívül rokonszenves személyiség (a II. emeleti erkélyről legalábbis annak tűnik): Sir Roger Norringtont kézen fogva lép a színpadra, némileg megilletődötten hajol meg, leül a zongorához és türelmesen, minden sztárallűr nélkül vár Schumannra. Schumann azonban ezen az estén otthon maradt. Rögtön a mű nyitó gesztusa laposra sikerül, híján van minden zenei értelemnek, s a továbbiakban sincs ez másképp: egy vonzó nő játssza a hangokat szép sorban, a varázslatos schumanni polifónia puszta széphangzássá olvad a kezei között, és a zenekar se szól igazán jól, kásás a hangzás, a középső tétel motívum-párbeszéde afféle mellébeszéléssé válik, amelyben a zongora és a zenekar is mondja a magáét, az utolsó tételben csak nagyjából van együtt szólista és együttes, a záróakkord pontatlan.

De ne legyünk igazságtalanok: Grimaud kisasszony a fizika törvényeire rácáfolva, törékenységét meghazudtolóan képes játszani a zongorán. Nagyszerűen, bár átütő energia nélkül oktávozik, zongorahangja mindig nagyon szép, igaz, a líraibb részeknél olykor az az ember érzése, hogy túlságosan is az, arra viszont semmi nem ad magyarázatot, hogy mitől ekkora sztár. Talán az volt nagy hatással a komolyzenei ipar nagyágyúira, ahogyan zongorázás közben hátraveti a fejét és átszellemül – bár ilyenkor önkéntelenül én is felnéztem, hogy nem egy plafonra szerelt kottából próbál-e lesni.

A szünet után aztán szerencsésen megváltozik minden, s mintha egy másik zenekar ülne a pódiumon. Mahler 4. szimfóniájának első tételét szokatlanul gyorsan indítja Norrington, de a tempó működik, és a vibrato nélküli vonóshangzás valóban lenyűgöző: a műsorfüzetben közreadott Norrington-szövegről kiderül, hogy nem üres beszéd, a „régi korok hangzásvilágának felelevenítése” valóban új élmény nyújt. Végre egy ember, aki azt csinálja, amit mond, és arról beszél, amit csinál. Éteri tisztaság árad a színpadról, a száguldás hallatlan frissességet ad a zenének, s csak a kidolgozási rész sűrű zenei anyagában érződik némi hajszoltság. Minden a helyén, Norrington nemcsak az apró részletek polírozására ügyel, hanem a szerkezetet is biztos kézzel tartja egyben.

A második tétel lehengerlően gúnyos, s bár az elhangolt szólóhegedű olykor talán halk egy kissé, a zenekar remekül valósítja meg minden idők egyik legnagyobb hangszerelőjének elképesztő ötleteit. És a Norrington által olyannyira keresett „pure tone” a lassú tételt is más oldaláról mutatja: kívül kerülünk időn és téren, s a hangzás varázsa elfeledteti az emberrel, hogy a bőgő-pizzicatók bizony nincsenek mindig együtt. De a csoda még csak ekkor következik.

9b842ed3-ff4c-4314-8eaa-5f0c77b8c546

Elkezdődik a zárótétel, a mennyei életről szóló, naivan egyszerű dal, a gyermeki lélek himnusza, s a zenekari bevezető alatt csendben a színpadra lépő finn szoprán, Anu Komsi varázsolni kezd: mintha valóban egy gyermek énekelne, hangja nyílegyenes, mégis puhán olvad a zenekar kínálta, csodálatosan zsongó akusztikus háttérbe. És ahogyan a tétel végén a hárfa mély G-hangját átveszi az egyik nagybőgő, majd az utolsó hang is elenyészik, egyszerre elfogy a levegő: a mennyország csöndje beburkolja a termet.

Jó lenne itt abbahagyni a beszámolót, de a koncert sajnos még nem ért véget. A méltán hatalmas ováció kihozza Norringtonból a sztárkarmesterek legrosszabb énjét: felugrik a dobogóra, s mielőtt felocsúdhatnánk, már Brahms legnépszerűbb magyar tánca szól. Őszintén szólva nem tudom hova tenni a dolgot: itt van a historikus mozgalom egyik legizgalmasabb alakja, aki épp az imént tett tanúbizonyságot a Mahler zenéjében való nem akármilyen jártasságáról, és a siker miatt, vagy valamilyen más okból kifolyólag azt képzeli, hogy Magyarországon Brahms Magyar táncaival kell elbűvölni a közönséget. Nagy szerző Mahler, de ha megfeküdte a gyomrotokat, itt van nektek egy kis szirupos gyomorkeserű.

Tulajdonképpen nem is az a legszomorúbb, hogy Norrington ennyit képzel a magyar közönségről, hanem az, hogy igaza van. Brahms Magyar táncaitól valóban extázisba jött a publikum. Hazafelé tartva pedig eljátszadozhattam azzal, hogy a darabokra tört Mahler-élmény szilánkjait megpróbáljam összerakni.

(2005. szeptember 18. 19:30, Nemzeti Hangversenyterem; A Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertje; Schumann: a-moll zongoraverseny, op. 54; Mahler: IV. szimfónia; km.: Hélène Grimaud (zongora), Anu Komsi (szoprán), vez.: Sir Roger Norrington)