Jolán

Voices off - ugyanaz hátulról

2005.09.26. 00:00

Programkereső

"Óhatatlan fülbe mászik" (Rossini: A sevillai borbély - rágalomária) Egy ideje már csak legyintek, ha színvonaltalan írásokba ütközöm a legkomolyabb lapokban is, de Rab Lászlónak az operaházi viszonyokat taglaló cikke (Magyar Állami Viperaház, szeptember 5.) e kategórián belül is különleges példány.

Olyan, ami alkalmas alátámasztani a zsurnál-dilettantizmusról szóló axiómákat, például Petrovics Emil vélekedését "a mindenbe beleszóló sajtó hecckampányairól" (Miért mondtam le?, augusztus 22.).

A sokat szenvedett, belső vezetési viszonyai, illetve a fenntartó tehetetlensége miatt régóta válságkezelésre szoruló Magyar Állami Operaház helyzetének tisztázásához nagy szükség lenne a tényfeltáró újságírásra. Sajnos azonban e műfaj művelői (kevesen) legföljebb a politika és a gazdaság területén jeleskednek, a kultúrát kerülik. Pedig nagy disznóságokra deríthetnének fényt. Hogy mást ne mondjak, a Nemzeti Színházat körülszimatoló újságírók hosszú sora annak idején még addig sem jutott el, hogy szagot kapjon. Persze időt és fáradságot kellett volna feccölni a munkába, ami nálunk valószínűleg nem kifizetődő. Anyag- és műfajismeret nélkül viszont nem megy. Rab cikke mindkettőnek híjával van - akkor is, ha csak egy mezei riport, a tényfeltárás szándéka nélkül. Mindjárt az elején sikerül összekevernie - ráadásul történeti távlatba helyezve - a társulaton belüli botrányokat az előadások "botrányos" fogadtatásával. Nem újdonság, írja, hogy az új főnökséget füttyögéssel fogadták a társulati ülésen, hiszen "volt pfujolás mindenféle korban", "Mátyás Máriát például a hatvanas években egy Erkel Színház-beli Traviata első felvonása után fütyülték ki, hiába volt Svéd Sándor a férfipartnere". Hogy van ez? Az elsőként említett esetben művészek zártkörű szimpátia- (illetve antipátia-) tüntetése zajlott, a másodikban egy művészi teljesítményt "honoráltak" a nézők. Hogy jön öszsze a két füttyögés? A társulat ellenszenvének történeti példájaként Rab Gustav Mahler esetét hozza föl, aki "ordítva menekült Freud kanapéjáig". A jöttment operaigazgató stiláris lekicsinylése persze semmibe sem kerül, de az föl sem merül a zsurnalisztában (vagy lusta utánanézni), hogy Mahler esetleg ugyanattól a provinciális, féltékeny, kisszerű magyar operaházi népség elől menekült ("ordítva"), amely később hasonló módon üldözte el Solti Györgyöt vagy Marton Évát mint tehetségtelent. Őróluk mikor írja le, hogy ordítva menekültek? A világhírbe. Ami pedig Mátyás Máriát illeti, azon az előadáson történetesen ott voltam 1966. április 23-án - és fütyültem. Mert Mátyás Mária botrányosan énekelt. Függetlenül attól, hogy ki volt a férfipartnere. (Egyébként a fénykorában lévő Giacomo Aragall volt. Svéd az öreg Germont-t szokta volt énekelni, aki a második felvonásban lép színre. Mátyást az első felvonás után fütyülték ki.)

Rab riportja egy ponton műfajt vált, és átmegy színikritikába. Megdicséri Vidnyánszky Attila két operaházi munkáját mint olyan teljesítményt, mely "igazolta, hogy a művek megrendezése magából a műből fakad". Ez a magvas esztétikai megállapítás talán korszakot nyithat egy szakfolyóiratban, de nem egy riportban. Ám a szakértés nem áll meg itt, a szerző szükségesnek tartja, hogy figyelmeztessen: "ne kerüljön nyolcvanmillió forintba az olyan eszelős és agyrém Lohengrin, melyet az ultramodern Wagner-dédunoka, Kath-rin (helyesen: Katharina - K. T.) kisasszony eszkábált össze az elmúlt évadban". Miközben örömmel üdvözlöm egy markáns új operakritikus jelentkezését, és lapszerkesztőként várom a tárgyban kifejtett velős tanulmányát, amely hasonló szakmai apparátust vonultat föl a maga szakterületén (a kritikaírásban), mint a mestersége gyakorlására jogosító stúdiumokat kijárt "kisasszony" a sajátján (az operarendezésben), csak annyit kérdezek halkan: hogy kerül esztétikai értékítélet egy riportba? Nyersebben: kit érdekel Rab László előadásokat minősítő magánvéleménye egy olyan írásban, amelyben mások véleményét kellene egymással - tárgyilagosan és arányosan - szembesítenie?

Viszont ha már itt tartunk: Katharina Wagner Lohengrinje ugyanaz a kategória, mint Ljubimov Don Giovannija volt annak idején. Azt is kifütyülték, kipfujolták - ma már tudjuk, hogy korszakos rendezés. (Volt, aki akkor is tudta.) Így van ez mindenhol az operában, külföldön is, nálunk is. Nálunk egy kicsit rosszabb, mert a beszariság, az iparcikktermelés biztonsága megakadályozza a folyamatos művészi innovációt, a közönség fájdalommentes hozzászoktatását a színházi kultúra, az ízlés változásához. Tévedés ne essék: a közönségnek joga van fütyülni, tüntetni és ellentüntetni - ez a szép a színházban. Nálunk lúdbőrös rémülettel tálalják, hogy sok néző elmegy a szünetben; R. T. és Sz. K. írása is ezt teszi a Rabéval szomszédos hasábon, a miskolci színház Hegyi Árpád Jutocsa-korszakáról szólva (Miskolcon gyanították, botrány lesz az Operában). Rossz érv a nézők távozására hivatkozni. Jó volna, ha tudnák: minden színház minden előadásáról - a Katonától a Krétakörig és a Vígig - mennek el a szünetben, hol többen, hol kevesebben, és ez így van rendjén. De Miskolcon a város vezetői is elmentek! Nehogy má'! Rögtön szívrohamot kapok. Egy szó, mint száz, Rab László fölkészületlen, felszínes, fölényeskedő, műfajilag tisztázatlan cikke még jobban összezavarja az amúgy is kusza, manipulált, az egyéni (hatalmi, anyagi) érdekeket közösségi (művészi) érdekként föltüntető operaházi frontokat. Holott lenne mit tényfeltárni a Magyar Állami Operaházban és környékén. Egymillió mindent. Mondok egyet, a cikk apropóján. Ha én mennék riportot készíteni a Házba, Keveházi Gáborról nem a bécsi intendatúra jutna eszembe, hanem a rejtelmes összefüggés az ő balettigazgatói pályázatának bírálóbizottsága, illetve a kinevezése utáni programnyilatkozatában szereplő nevek között. Lenne mit kérdezni. De ahhoz utána kellene járni a dolgoknak. És végiggondolni, milyen felelősséggel jár a független újságírás.

Koltai Tamás (A szerző kritikus)

*

"Az oltár romokban áll! Ah!"

(Verdi: Rigoletto - III. felvonás)

Nincs annál hervasztóbb, mint amikor a színikritikus meg az újságíró egy cikkről kezd vitázni. Szegény olvasó a második bekezdés táján békésen elalél. Vagy operásabb fordulattal élve: kardjába dől, s vérét hullatja.

Az, hogy a kritika hófehér sziklájáról lefelé sandító Koltai Tamás mennyire járatlan a napilapok működési mechanizmusában, némiképp meglep. Hogy az Operaház helyzetének tisztázását - úgy általában - a tényfeltáró újságírástól várja, egyenesen meghökkentő. Ennyi erővel azt is írhatná, hogy a válságkezelésre szoruló magyar gólyaláb-, sárgaléggömb- vagy diófaverő-gyártás helyzetének tisztázásához is nagy szükség lenne tényfeltáró újságírásra. Miután tanácstalan vagyok, arra kérném a Színház című szakfolyóirat főszerkesztőjét, mutasson példát, adjon mintát, ne tapogassunk tovább a zsurnalizmus setét mocsarában. Indulhassunk el a helyes irányba, tündökölhessünk végre kellő anyag- és műfajismereti vértezetben, és akkor egészen biztos, hogy felvirágzik az opera. ("Rab cikke mindkettőnek híjával van", írja a mester. S ideveszi szegény Mátyás Mária esetét, ami, meglehet, azért lényeges, hogy kiderüljön, Koltai Tamás személyesen ott volt az előadáson. Ez az Operaház mai helyzetét tekintve valóban perdöntő információ, a Kathrin-Katharináért elnézést.)

Nem Rab riportja váltott műfajt, hanem én. Már ha a sztori egy-egy pontján beékelt hangulatfestő jelenet megváltoztatta volna a riport dramaturgiáját. Tudjuk, nem változtatta meg. Koltai Tamás azt kérdi, hogy kerül egy riportba esztétikai értékítélet? Úgy, hogy beleírtam. Hogy másképp? Amúgy a lektűr szabályai szerint eljárva épp csak megpendítettem az egynémely operarajongó által hangoztatott, kritikus megállapítást a Wagner-féle Wagner-értelmezésről. Hivatkoztam ugyan rájuk ("az operarajongók őszinte sajnálatára"), de valóban nem eléggé hangsúlyosan. Koltai Tamásnak ezzel együtt kár féltenie a magamfajta mezítlábas zsurnalisztáktól a kritikaírás szentélyét. Nem pályázom rá, hogy akár a Színházban, akár a Zsöllyében kifejtsem káros nézeteim.

A szimpla rabozás nem zavar, Varga főtörzsőrmester is ekként tisztelt annak idején. Az R. T. és Sz. K. szignó alatt jegyzett cikk szerzőivel a kritikusnak még egyszerűbb volt a dolga, mert arra sem kellett vennie a fáradságot, hogy utánanézzen: Romhányi Tamás Pulitzer-díjas újságíróról és Szemere Katalin színházi szakíróról van szó. Koltai úr katonás cikkveséző cikkének terjedelmes utolsó bekezdése zavarba ejt, de azért mindenkit arra bátorítanék, jelentkezzen, ha teljesen biztos abban, hogy én kuszáltam össze az operaházi "frontokat".

Végül Koltai Tamás arra is kiadja a parancsot, hogy Keveházi Gáborról mi jusson eszembe. Ezzel kissé túlbecsüli a saját szerepét.

Rab László