Máté, Mirella

Zaj, zene, agresszív líraiság – Alexander Balanescu zeneszerző gondolatai

2005.09.29. 00:00

Programkereső

„Teljes” zenésznek lenni – ezt akarja és így is dolgozik a román származású, de már régóta Angliában élő Alexander Balanescu, aki kvartettjével gyakran koncertezik Magyarországon. A zeneszerző és hegedűművész Paolo Magelli felkérésére írt zenét Ödön von Horváth Szép kilátás című színművéhez és az Agyő Európa, Európa agyő című fantáziához. Előbbinek szeptember 30-án, utóbbinak október 1-jén lesz a bemutatója a Miskolci Nemzeti Színházban. Az Agyő Európá ban Balanescu idén megjelent albuma, a Maria T. is fontos szerepet kap. A darab zenéjének egy részét a színpadon élőben játssza a Miskolci Nemzeti Színház zenekarának tagjaiból alakult Kis Szeptim Zenekar – a premieren a zeneszerzővel közösen.

Hazátlanság
Egy művész számára a hazátlanság végtelenül inspiráló, mert különféle problémákkal kell szembesülnie, és az ösztönző hatások fokozzák érzékenységét. Így igazán élvezem azt, hogy valójában mindenhol „idegen” vagyok. Leginkább Angliát nevezhetném „otthonomnak”, bár itt – több mint 30 év után – még mindig idegennek számítok. Az angolok úgy tekintenek egy román művészre, mint valami egzotikus fajtára, aki újat tud nyújtani, több szenvedélyt, több kifejezőerőt visz a zenébe – s ez szerintem bizonyos értelemben így is van. A családom 1969-ben emigrált, s amikor 1992-ben, nagyon hosszú távollét után először visszamentem Romániába, és beszélgetni kezdtem az ottani emberekkel, állandóan ezt mondták: „Kérem, elismételné?” Csak két-három nap múlva tudatosult bennem, hogy miért is van ez – románul ugyanis angol akcentussal beszélek. Angolul pedig román akcentussal… Ez is azt jelzi, hogy bizonyos értelemben mindenhol idegen vagyok. De igazán élvezem ezt az állapotot, mert nagyobb rálátást ad a dolgokra.

Kategóriák
Nagyon sokszor megkérdezik tőlem, hogyan határoznám meg a zenémet. Szerintem ez mások feladata, én csak annyit tehetek, hogy a zene néhány számomra fontos elemét hangsúlyozom. Nem hiszek a kategóriákban. A különféle zenék között mindig találok valami kapcsolódási pontot, és még az úgynevezett világzenében is megtalálom azt, ami Ázsia, Dél-Amerika és Közép-Európa zenéjét összeköti. Vannak bizonyos alapvető elemek, melyek, úgy tűnik, közösek, így az emberek a zene révén jól tudnak kommunikálni egymással.

Előadóművésznek és zeneszerzőnek lenni
Nagyon sok projektben veszek részt, sok mindenen dolgozom egyszerre. Jelenleg több filmhez írok zenét, a színpad számára is komponálok, és bizonyos értelemben újra felfedezem a klasszikus zenét. Nagyon izgalmas volt a popzenével foglalkozni – például a Kraftwerkkel vagy Hendrixszel –, s most ugyanúgy fordulok a klasszikus zene felé. Újratanulom Bach hegedűszonátáit és partitáit, de új módon szeretném megközelíteni őket: Bach zenéjének improvizációs jellegét akarom hangsúlyozni. Bach ugyanis nagy jazzman, fantasztikus improvizáló volt.

Nagyon nehéz annak, aki egyszerre előadóművész és zeneszerző. Mindenekelőtt az idő és a szervezés miatt, de azért is, mert az emberek beskatulyáznak: vagy hegedűművésznek, vagy zeneszerzőnek tartanak. Nem könnyű elfogadtatni, hogy sokoldalú zenész vagyok. A specializálódás csak viszonylag későn, a XIX. század második felében vette kezdetét, azelőtt a zenészek – így Bach is – „teljes” zenészek voltak: koncerteztek, zenekart vezettek, tanítottak, zenét szereztek, sőt, több hangszeren is játszottak… Én is amolyan szakosított zenei képzést kaptam, amely a hegedűre, a virtuóz előadásmódra összpontosított: olyasmikre, melyektől igyekeztem megszabadulni, amióta nagyobb rálátásom lett a zenére. És nemcsak a zenére: számomra fontos az irodalom és a film is – nagyon élvezem, ha filmesekkel, táncosokkal dolgozom, vagy éppen Paolo Magelli színházi munkájában veszek részt.

A népzene… és a zaj
Számomra nagyon fontos a népzene, amely végigkíséri életünk fontosabb eseményeit: a születést, a házasságot, a halált… Nyugaton a zene már elveszítette ezt a nélkülözhetetlen jellegét, és egyfajta háttérré változott. Az emberekre ma szakadatlanul zúdul a sok-sok zene, de valójában nem hallgatják, s így az zajjá változik. Zajjá változik, vagyis elveszíti strukturális és emocionális jelentését. Paradox módon azonban néha az, amit az emberek zajnak tartanak, nagyon is érdekes zenévé válhat. Az olyan elektronikus zene, mint Pierre Schaefferé, Stockhausené vagy éppen a Kraftwerké jelentéssel bír számomra, míg a „futószalagon gyártott” zene, mely nagyon is meghatározó a médiában, számomra csak zaj.

Agresszív líraiság
Klasszikus zenei képzést kaptam, és a klasszikus zenéről általában azt tartják, hogy szép, az emberek élvezik, olykor még el is szundikálnak rajta, annyira szép… de a klasszikus zene is egyfajta zajjá, egyfajta háttérré kezd válni. Saját zenémben a kommunikáció erejét tartom a legfontosabbnak, s ez nem véletlen, hiszen egyszerre vagyok zeneszerző és előadóművész. Szükségem van valamire, ami kihívást jelent az emberek számára. Meg akarom szólítani őket, mégpedig nem valami „szép” dologgal, amit csodálnak, hanem erővel és dinamizmussal, ezért a líraiságot ritmikus lendülettel ötvözöm. Ezt egyfajta agresszív líraiságnak nevezhetném: valamit elvinni a szélsőségekig… leginkább az expresszionizmushoz hasonlíthatnám.

42325063-d265-409f-a16c-70ff42d2f147

Maria Tanase és a Maria T.-album
A történet 1992-ben kezdődött, amikor a kvartettemmel együtt meghívtak egy romániai kortárs zenei fesztiválra. Mindössze öt nap volt, de ez volt életem legintenzívebb öt napja, s nagyon fontos volt számomra, mert szinte azonnal vissza tudtam helyezkedni abba a kulturális és érzelmi közegbe, ahonnan jöttem. Sok-sok év után újra találkoztam régi barátaimmal. Úgy tűnt, mintha a távollét hosszú évei nem is léteztek volna, mintha csak az előző nap láttuk volna egymást. Csodálatos volt. Évek óta egyedül ebben a kulturális és társadalmi légkörben éreztem otthon magam – már amennyire otthon tudom érezni magam valahol. Az élmény annyira lenyűgöző volt, hogy elhatároztam: zenében is megpróbálom kifejezni, méghozzá átgondoltabban, tudatosabban merítve ihletet a népzenéből. Így hát nagyon sok zenét hallgattam Románia különböző vidékeiről, de Macedóniából és Magyarországról is. Ennek a munkának az eredménye a Luminitza című album.

Ezután már más utat kerestem a népzenéhez. Emlékszem, hogy gyerekkoromban nagy hatással volt rám Maria Tanase hangja, ez a rendkívüli hang, még néhány fényképére is emlékeztem a lemezborítókról. Feltűnően szép volt, elbűvölő… Újra hallgatni kezdtem a dalait, számtalan fantasztikus dologra bukkantam, foglalkoztatni kezdett a személyisége, és kutatni kezdtem az életét is. Lenyűgözött, amit megtudtam róla, bizonyos dolgokkal pedig nagyon könnyen azonosulni tudtam. Tanase szegény környezetből, Bukarest egyik külvárosából emelkedett ki. A harmincas évek elején színházrendező férje révén értelmiségi társaságba került, de leginkább az „egyszerű”, mindennapi emberekhez vonzódott. Mindezek ellenére úgy érzem, nagyon magányos lehetett – volt benne valami mély szomorúság.

A karrierje szempontjából nagyon sokat köszönhetett Harry Braunernek, a Román Néprajzi Intézet igazgatójának. Az ő ösztönzésére kezdett közeledni a népzenéhez, addig ugyanis operettekben és zenés revükben lépett fel, s éppen a népzene hozta meg számára az áttörést, ez tette őt különlegessé. Népdal-repertoárjával hatalmas közönséget szerzett magának: olyan volt akkoriban, mint ma egy popsztár. Hihetetlen. Azt hiszem, azért jutott el idáig, mert sikerült elérnie azt, amit én is szeretnék megvalósítani: a szinte elképzelhetetlen mértékű expresszivitást. Olyan nagyszerű technikával rendelkezett, hogy sohasem vesszük észre magát a technikát, mindig csak a dalok értelme marad meg – a technika eltűnése pedig az igazán nagy művészet jele. Tanase igyekezett autentikus lenni: minden egyes dalt abban a dialektusban tanult meg, ahonnan a dal származott, Máramarostól kezdve Moldván át Erdélyig. Micsoda paradoxon, hogy bármennyire autentikus volt is, az ember azonnal ráismer a hangjára: igen, ez Maria Tanase.

A Maria T. című albumom tiszteletadás Maria Tanasénak, ugyanakkor megpróbáltam vele valami általánosabbat kifejezni, s úgy gondolom, Paolo Magelli éppen ezért választotta ezt az anyagot az Agyő Európához. E zenén keresztül megpróbáltam megtalálni a saját identitásomat, feltárni a gyökereimet, s megkíséreltem kideríteni, hol is van Kelet-Európa és Közép-Európa helye az általános európai kontextusban. Miféle érzelmi fogékonyság van a kelet-európaiakban, miféle értékekben gazdagabbak, mint a nyugatiak? A nyugati emberek már elveszítettek valamit, elveszítették az érzékenységüket, melyet Kelet-Európa, úgy gondolom, vissza tud hozni. Közép- és Kelet-Európának éppen ez a „kincse”, ez a kulturális, érzelmi „poggyász”. S ezt nem csak a zenére értem, hanem úgy általában. Itt az emberek sokkal jobban egymásra vannak utalva, a kapcsolatok sokkal szorosabbak, szenvedélyesebbek, talán azért, mert itt az emberek többet szenvedtek.

Az interjút lejegyezte: Duró Gábor

További információk az alábbi honlapon olvashatók.