Emma

Rondó - fiatal zongoraművészek válaszolnak

2005.10.10. 00:00

Programkereső

Rovatunkban ezúttal három fiatal zongoraművészt kérdeztünk arról, hogy véleményük szerint mennyiben más ma a fiatal, tehetséges zongoristák helyzete, mint annak idején a legendás Kocsis–Schiff–Ránki triásznak volt?

Balog József

Azt hiszem, ez egy rendkívül időszerű kérdés, hiszen a mai fiatal magyar zongorista-generáció rengeteg problémával küzd. A legfőbb különbséget az akkori és a mostani helyzet között a piac telítettségében érzem. Sajnos nem tudok sokat az akkori helyzetről, csak amennyit tanulmányaim alatt halottam innen-onnan. Az akkori társadalmi helyzet és az „átkos” rendszer háttere nem tette egyszerűvé a „befutást” és az érvényesülést, mégis, az úgynevezett „triász” és az őket körülvevő generáció tagjai örökre beírták magukat a magyar zenei élet könyvébe. Abban az időben tulajdonképpen jó „üzlet” volt zongoristának lenni, hiszen nem volt ennyire telítve a piac. Ráadásul a mai generáció kikerülhetetlenül a „nagy generáció” árnyékában nő fel, ami sok pozitívumot, de rengeteg nehézséget is jelent. A nagy és sokrétű tudás akkor is nélkülözhetetlen volt és most is az, korunkban viszont a kapcsolatok sokkal jobban dominálnak, és az ember akármilyen jó pianista, kapcsolatok nélkül mit sem ér. A mai fiatal zongoristáknak tudniuk kell kitalálni saját magukat, újszerűt nyújtani, valamivel feltűnni. Azt hiszem, mindannyian átéljük, hogy a zene napjainkban – akárcsak a sport – „üzleti fogás” lett, ami régebben nem kifejezetten volt jellemző. Minden kornak megvannak a maga előnyei és hátrányai. Mindig voltak tehetségek, akik kitörtek, és olyanok, akik letűntek az idők folyamán. Abban azonban biztos vagyok, hogy az igazán nagy tehetség – akár a sziklák közt a víz – helyes utat talál magának.

Farkas Gábor

Nem hiszem, hogy régen könnyebb lett volna az ifjú tehetségek helyzete. Ahhoz, hogy valaki szólistává váljon, szükség van tehetségre, egy jó nagy adag szorgalomra és egy csipetnyi szerencsére. Régen sem lehetett ez másképp. Mostanában talán a szerencsével van gond. Magyarország sohasem szűkölködött tehetségekben. Szerencsétlenségünkre a populáris zene nagy teret hódított, és a mai fiatalok inkább a könnyűzene oltárán áldoznak. Csak egy szűk réteg jár komolyzenei koncertekre és lehet, hogy mostanában ez már luxusnak számít. Sajnos az emberek nem fordítanak elég figyelmet a kultúrára. Elég csak arra gondolnunk, hogy a televízió műsoraiból szinte teljesen kiszorult a komolyzene. Koncertközvetítést csak késő este sugároznak. Pedig a média nagyon sokat segíthetne a fiatal zenészeknek. A mai generációnak egyetlen kiugrási lehetősége van, az pedig a versenyeken való sikeres szereplés. Ez egy szükséges rossz, mert hiszen a zene nem olyan, mint a sport. A zenét nem lehet centikben mérni. A versenyekkel az a másik baj, hogy rengeteg van belőlük. Mindent összevetve úgy gondolom, hogy régen jobban támogatták a tehetséges fiatalokat. A Filharmónia nagyon sok koncertet szervezett nem csak Budapesten, hanem vidéken is, ezáltal jó koncertrutinra tehettek szert; a fiataloknak lehetőségük volt arra, hogy a Hungarotonnál elkészítsenek egy-egy bemutatkozó albumot. Ez ma sem lenne rossz. Azért azt sem kell elfelednünk, hogy Kocsis Zoltán, Ránki Dezső és Schiff András kivételes tehetségek, amelyekből nagyon kevés van a nagyvilágban; nem véletlen, hogy a világ legnagyobb zongoristái között tartják őket számon.

fbe5d4a3-be2d-4f93-8289-6e150122b393

Zsoldos Bálint

Nehéz a kérdésre válaszolni, hisz nem éltem az említett generáció pályájának kezdetén, így csak hallomások alapján tudok véleményt formálni a különbségeket illetően. Talán akkor inspiratívabb, a zene iránt jobban elkötelezett légkör volt a Zeneakadémián, és már életükben legendává vált tanároktól tanulhattak a fiatalok. Talán nagyobb volt a komolyzene társadalmi presztízse, talán a közönség értőbb és nagyobb volt. Talán akkor még nem lehetett bármit lenyomni a közönség torkán, mint ahogy manapság világszerte a telített, egyre szűkülő piacon a kiemelkedés nehézsége egyre-másra sodorja a művészeket a nevetséges extravagancia és a kóklerség felé. Talán több legitimációja volt egy Beethoven-szonáta előadásának akkor, mint most. Talán az anyagi felemelkedés korlátozott volta miatt is fontosabb volt az érték, talán mindenkinek többet jelentett a zene. Nekünk nyilván több a személyes szabadságunk, de azt hiszem, a zenei világban a kérdőjelek is sokasodtak. Szerintem nekik talán jobb volt. Ami viszont nem kérdés: jobbak voltak. Én ezt is, azt is irigylem.