Kelemen, Klementina

Két koncert - két világ

2005.10.11. 00:00

Programkereső

Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Ennek megfelelően ugyanazt a hangversenyt sem lehet kétszer meghallgatni, még akkor sem, ha történetesen az előadók és a műsor is egyezik a két koncerten. Ha pedig azt is hozzáteszem, hogy a két előadásra ezúttal két különböző helyszínen került sor, azt hiszem, teljesen egyértelművé válik, hogy nem számíthattam az egyszerű ismétlés élményére.

Különös volt tehát kétszer meghallgatnom a világhírű román zongorista, Radu Lupu, Fischer Iván és a Fesztiválzenekar műsorát szeptember 29-én a Nemzeti Hangversenyteremben, október 1-jén pedig a Zeneakadémián. Be kell vallanom, a vártnál sokkal meghökkentőbb különbségekkel kellett szembesülnöm. És nem hiszem, hogy ezért a csütörtök este és a szombat délután közti eltérést, esetleg az időjárási frontok váltakozását tehetnénk felelőssé.

A 19. századi német mesterek műveiből összeállított műsort a hagyományos, nyitány – versenymű – szimfónia hármasból épülő programszerkezetnek megfelelően Carl Maria von Weber A bűvös vadász című operájának nyitánya indította. Az egyszólamú bevezető után, zsongó vonóskíséret felett bontakozik ki a négy kürt párbeszéde: a német romantika erdőzenéje. Ám a természeti idill aztán hirtelen elsötétül, bőgő-pizzicatók és vonós tremolo sejtelmes hangja vetíti előre a földöntúli erők árnyékát, majd az ördöggel szövetkező Kaspar alakjának felidézése következik… és így tovább: a nyitány az opera minden fontos elemét felidézi. És Fischer Iván zenekarával minden szakaszban külön világot teremtett, minden frázist gondosan megtervezve, minden karaktert alaposan átgondolva fogalmazta meg a darabot.

Weber azonban a romantikus opera drámai erényeit képes volt egyesíteni a szigorú szonátaforma követelményeivel: az egyes, egymástól olykor valóban végletesen különböző, egymástól éles vágásokkal elválasztott szakaszok így mégsem maradnak az operából vett szemelvények. A Fesztiválzenekar és Fischer Iván előadása ezúttal sajnos adós maradt az egység felmutatásával, a nyitány izgalmas potpourri maradt. És még valami: a Nemzeti Hangversenyteremben, bármennyire megformáltak is voltak a motívumok, a zenekar, elsősorban a vonóskar kissé ridegen, szenvedély nélkül szólt.

S ez igaz a műsort záró Brahms-szimfóniára is. Minden szólam tisztán, rendkívül plasztikusan rajzolódott meg, s ennek megfelelően elsősorban a polifonikus szakaszok különlegesen átláthatónak tűntek. A tempók is megfelelőek voltak, egy-egy szellemes ötlet, egy-egy jól elhelyezett hangsúly vagy jól eltalált frazeálás is színesítette az előadást. Mégis, mintha a zenészek figyelmét túlságosan lekötötték volna a részletek. Sem az egyes tételek, sem a szimfónia egészének íve nem rajzolódott meg. S ami a legfontosabb: a dús, meleg színek sem hódítottak tért.

S ez az egyik oka annak, hogy szombat délután ismét beültem a nézőtérre. Hogyan lehetséges, hogy a Fesztiválzenekar a német romantikus zeneirodalom legszenvedélyesebb darabjait ekkora távolságtartással, ilyen részvétlenül interpretálja? És akkor kiderült, mennyire különbözik egymástól csütörtök és szombat, Nemzeti Hangversenyterem és Zeneakadémia. A lendület, dús áradás, meleg hangok délutánja volt ez. Annak ellenére, hogy a nyitány, sőt, a szimfónia első tétele itt is enyhén szaggatott maradt. A Zeneakadémián – pedig megint nem volt elég levegő – ezt alig lehetett észrevenni. Igaz, az apró frazeálási finomságok kevésbé váltak hallhatóvá, s az egyes szólamok sem különültek el olyan tisztán egymástól.

95b018fd-70fa-4ff0-8163-c96b2c3f7647

Végül hadd szóljak néhány szót a koncertek fő eseményéről (és a másik okról, ami miatt kétszer hallgattam meg a hangversenyt), Radu Lupu zongorázásáról. A román zongoraművész, aki most harmadszor lépett fel Magyarországon, mintha semmit sem vett volna észre a hangversenytermek csapdáiból.

Játéka mindkét alkalommal lenyűgözően ellentmondásos keverékkel szembesített: a látszólagos egykedvűség és a mindenre figyelő érzékenység, a vaskosság és a kifinomultság egyidejű jelenlétével. Schumann a-moll zongoraversenyének zenekari bevezetője alatt szinte rideg távolságtartással szemlélte a zenészeket, majd ijesztően magasról, mintegy fél méterről, látszólag teljesen közönyösen ejtette kezét a billentyűkre. S ebből a szemre nyers, minden intellektust nélkülöző mozdulatból hol egy finom, árnyalt piano, hol egy lendületes forte született. Lupu zongorázása a versenymű első tételének Andante espressivo szakaszában vagy a második, lassú tétel legszubjektívebb pillanataiban is letisztult, minden érzelgősségtől mentes, objektív zenélés, mégis hihetetlenül bensőséges megnyilatkozások tanúi lehettünk. A zárótételben aztán ismét a tartás és a dinamizmus kerekedett felül. Majd egy-egy megejtően szép ráadással (Schumann Waldszenen című ciklusának egy-egy darabjával) búcsúzott Radu Lupu ismét a budapesti közönségtől. Reméljük, nem sok időre.

2005. szeptember 29. Nemzeti Hangversenyterem; 2005. október 1. Zeneakadémia; A Budapesti Fesztiválzenekar koncertje; Weber: A bűvös vadász - nyitány; Schumann: a-moll zongoraverseny, op. 54; Brahms: II. D-dúr szimfónia, op. 73; km.: Radu Lupu (zongora); vez.: Fischer Iván