Eufrozina, Kende

Gomen naszai

2005.10.17. 00:00

Programkereső

Mielőtt olybá tűnne, hogy megpróbálnék felvágni a mintegy másfél tucat kifejezésre rúgó japán szókincsemmel, gyorsan lefordítom – a címben foglalt állítás japánul annyit tesz: nagyon sajnálom.

Vladimir Ashkenazy és a tokiói NHK Szimfonikus Zenekar koncertjét komoly szakmai érdeklődés előzte meg, amely Ashkenazy személyét és a minket Japántól elválasztó mintegy tizenegynéhány-ezer kilométert tekintve nem meglepő. Az egykori ünnepelt zongoravirtuóz a hetvenes évektől egyre tudatosabban fordult a karmesterkedés felé, s azon kevesek – pl. Barenboim vagy Kocsis – közé tartozik, akik nemcsak az elefántcsont-billentyűk mellett, hanem pálcával a kézben is sikeressé váltak. Ashkenazy ma két nagyzenekar (az NHK és az EU Ifjúsági Zenekara) zeneigazgatója, emellett a Philharmonia Orchestra és az Izlandi Szimfonikusok tiszteletbeli karmestere – csoda, hogy jut még ideje a zongorára is.

Pedig jut, hiszen Sosztakovics-lemeze 1999-ben Grammyt nyert, teljes Wohltemperiertes-sorozata pedig nemrégiben került a lemezboltokba. Akit pedig Ashkenazy neve és a tokióiak kuriozitása egyaránt hidegen hagyott, azt elcsábíthatta a kitűnően szerkesztett műsor: Tori Takemitsu, a japánok legjelentősebb zeneszerzőjének opusza mellett Strauss csodálatos Négy utolsó éneke alkotta az első félidőt, a szünet után pedig két Nizsinszkij-balett zenéje következett: Debussy Jeaux (Játékok) című, ritkán hallható, ám épp ezért izgalmas műve, és Ravel második Daphnis-szvitje, amely – mit mondjak, biztos beleférne a lakatlan szigetre magammal vitt hátizsákomba.

Előrebocsátom, semmiképpen sem lenne „fair” véleményeznem az első félidőt. A zenekar mögött ülve kitűnően megfigyelhettem ugyan Ashkenazy gesztusait vagy a pozanok összesen másfél oldalnyi kottáját, a hangzáskép megítélésére azonban ez a pozíció kevéssé alkalmas. Takemitsu műve, az Egy madárcsapat (más források szerint: A nyáj) leereszkedik az ötszögletű kertbe érdekes, kifejezetten – és vállaltan – képszerű muzsika: ez kevéssé meglepő annak tükrében, hogy a szerző nevéhez mintegy kilencvenhárom filmzene fűződik. Hatásos, de nem tolakodó effektusok, az európai zenekari hangszerelés fölényes ismerete, amelyhez egyfajta sajátos kiegyensúlyozottság, harmónia társul – ez utóbbi nem európai értelemben. Nem túl könnyen befogadható zene, de nem is az a fajta hangzás, amivel a középiskolásokat szokták ijesztgetni, ha a hetvenes évek zenéjéről van szó. (Egy kis ijedtség azért akadt egy emeletről lezuhanó táska csattanása nyomán.)

3c925c85-c260-40a4-8e76-1268b882bef7

A Négy utolsó ének csodája – lehet, csupán a korábban említett okok miatt – számomra nem született meg. Objektivitás, meg-megszakadó ívek, az intim gesztusok teljes hiánya a zenekar és karmestere részéről, minden tétel végén obligát taps a közönség soraiból – ennyi sajnos bőven elég volt ahhoz, hogy Strauss búcsúja a romantikától fájdalmas idézőjelek közé kerüljön. A finn szólista, Soile Isokoski produkciójáról pedig inkább akkor nyilatkoznék, ha majd nem tíz méterrel mögötte, hanem előtte ülök.

A második félidő végén – immár egy földszinti helyről – jóval elégedettebben állhattam fel. A Debussy- és Ravel-opuszokban a zenekar a legerősebb oldalára támaszkodhatott: a fegyelmezettségre és a lenyűgözően pontos együttjátékra. A Jeux bonyolult partitúrája kifogástalan arányokkal és elismerésre méltó perfekcionizmussal szólalt meg, a Ravel-mű szintén – mégsem ragadott magával egyik sem. Minél jobban füleltem, annál jobban tetszett a ritmusok pontossága, a slamposságot hírből sem ismerő együtthangzás – de a Daphnis hallgatásakor óhatatlanul és menetrendszerűen bekövetkező érzelmi katarzis ezúttal mégis elmaradt. Mivel olyan hülyeséget nem szeretnék leírni, hogy talán az esetlegesség, a kontrollálhatóság határát súroló megfeszülés varázsa hiányzott az előadásból, inkább csendben meghúzódom, és elismerem: egy kifejezetten szimpatikus, makulátlan hangszeres teljesítményt nyújtó, meglepően fiatal tagokból álló zenekar tökéletes, első osztályú produkcióját hallhattuk a második félidőben. A hiba az én készülékemben van. Gomen naszai.

(2005. október 14. 19:30 Nemzeti Hangversenyterem; Az NHK Szimfonikus Zenekar koncertje (Tokió); Takemitsu: Egy madárcsapat leereszkedik az ötszögletű kertbe; R. Strauss: Négy utolsó ének; Debussy: Játékok; Ravel: Daphnis és Chloé - 2. szvit; km.: Soile Isokoski (ének); vez.: Vladimir Ashkenazy)