Móric

Arvo Pärt a Városmajorban

2005.10.25. 00:00

Programkereső

Azok, akik nem szeretik Arvo Pärt zenéjét, remélhetőleg mind ott voltak október 20-án, pénteken este a Városmajori Templomban. Most ugyanis lehetőségük nyílt arra, hogy eldöntsék, valóban Pärt zenéjével van-e bajuk.

Ilyen előadásban ugyanis talán még soha nem szólalt meg Magyarországon ez a különös, csendes zenei világ. Az Észt Filharmonikus Kamarakórus és a Tallini Kamarazenekar a világhírű észt karnagy, Tonu Kaljuste vezetésével adott ünnepi koncertet a Budapesti Őszi Fesztivál keretében – Arvo Pärt idén hetven éves.

Volt már szerencsém személyesen megtapasztalni, miként is szólalnak meg Tonu Kaljuste hatalmas kezeiben Pärt művei, úgyhogy sokat vártam ettől a koncerttől, kezdjük hát gyorsan azzal, ami csalódást jelentett. A legendás Észt Kamarakórus, Kaljuste saját együttese, Pärt számos premierjének előadógárdája mintha gyengébb napot fogott volna ki pénteken. A nagyszabású Berliner Messe (1990) nyitótételében mindjárt az első belépés pontatlanra sikeredett, s olykor mintha hiányzott volna az erő az éneklésükből. No persze kezeljük helyükön a dolgokat: bárcsak minden magyar kórus így működne a gyengébb napokon!

A kórus valahol a Credo-tétel tájékán kezdett magára találni. Ez a kvázi-recitatív tétel nem akar szöveget festeni, nem akar semmit kifejezni, a gregorián kései leszármazottjaként pusztán a szöveg számára kínál keretet állandóan visszatérő, monotonon ismétlődő motívumaival, s mégis éppen itt és éppen a „resurrexit” szónál egyszerre megcsillant a tenorszólam, s ettől kezdve a dolgok a helyükre kerültek. A Sanctus bensőséges lelkesültsége, s az Agnus Dei ettől alig-alig megkülönböztethető gyásza lenyűgöző puhasággal szólalt meg, és miként a legnagyobb koncerteken, itt sem kellett a mű végére azzal törődni, hogyan énekel a kórus, és milyen a zenekar – megszólalt a zene.

Bár Pärt esetében talán nem is annyira a zene a fontos. Hiszen meditatív művei elsősorban nem zeneként izgalmasak – még akkor sem, ha látszólagos egyszerűségüket az ún. tintinnabuli-technika kidolgozott zenei rendszere működteti. Pärt számára a hangok időbeli elrendezése, vagy inkább a hangok időn kívülre helyezése valami magasabb cél szolgálatában áll, semmitmondóan úgy fogalmazhatnék, hogy a transzcendenciát keresi általuk, ha pontosan akarok fogalmazni, azt mondhatnám, hogy amit keres, az megfogalmazhatatlan. Persze Pärt zenéje nem ebből a szempontból különbözik sok más zenétől, a fő különbség inkább az, hogy amit Pärt a zenéjével keres, az a hagyományos értelemben vett zenével sem közelíthető meg.

És éppen ezért felesleges egy szeriális mű komplexitását Pärt valamely, egyetlen moll-hangzatra vagy moll-skálára épített művével összevetni. Mondhatjuk, hogy Pärt zenéje unalmas, hiszen valóban nem történik benne semmi, ami a hagyományos – klasszikus és kortárs – zenékben történni szokott; mondhatjuk rá, hogy giccses, hiszen a 21. század elején még mindig hármashangzatokkal operál; mondhatjuk rá, hogy regresszív, hiszen régi zenei elemeket a továbblépés szándéka nélkül alkalmaz; mondhatunk rá bármit, Pärt zenéjéből az sugárzik, hogy mindez a szerzőt nem érdekli. Mert nem akar eredeti lenni, nem akar továbblépni, nem akar szikárnak, modernnek vagy bármilyennek hatni. Nem akar semmilyen sem lenni, őt kizárólag az érdekli, hogy a szent szöveg elhangozzék, s hogy a szent szöveget hordozó zenei hangok szükségszerűen kapcsolódjanak egymáshoz, függetlenül attól, hogy ennek a szükségszerűségnek milyen zenetörténeti olvasatai lehetségesek.

Paradox módon a Pärt-zene előadásának nehézsége éppen zenéjének egyszerűségéből fakad. Az áttetsző, hallatlanul érzékeny zenei szövet a legkisebb hibától, egy rosszul sikerült hangszíntől, egy erőteljesebb szólambelépéstől szétporlad és értelmét veszti. És a nyugati-európai zeneirodalom ismerete ebben nem segít, amit jól példázott az Őszi Fesztivál egy másik koncertje: néhány nappal korábban az Accord Quartet tagjai irigylésre méltó könnyedséggel oldották meg Schoenberg II. vonósnégyesének embertelen nehézségeit, Pärt két apró vonósnégyes-darabjával azonban nem igazán tudtak mit kezdeni.

Talán a szerző közelsége, talán egy sajátos észt gondolkozásmód szükséges e művek hiteles előadásához, Tonu Kaljuste mindenestre anyanyelvi szinten beszéli közeli barátja, Arvo Pärt zenei nyelvét. És ha azt mondtam is, hogy a kórus nem felelt meg minden pillanatban a saját hírneve keltette elvárásoknak, a Tallini Kamarazenekar teljesítményének megítélésekor szuperlatívuszokban kell beszélnem. Imponáló intenzitású mélyvonósok, kristálytiszta üveghangokra képes hegedűk, lenyűgözően homogén hangzás és tökéletes együttműködés jellemzi az együttest. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, az 1994-es, Trisagion című vonószenekari darab előadása az október 20-i koncert nyitószámaként a mű ideális megszólalása volt.

c719f708-fe2f-4fee-aa71-c91cf4456e03

Ehhez persze szükség volt Tonu Kaljustéra is, aki a szólamok világos kidolgozása mellett hallatlan odafigyeléssel teremtette meg a zenei formát: az egyes szakaszok világosan különültek el egymástól, a crescendók és decrescendók végtelenül érzékeny fokozatokon keresztül, rendkívüli fegyelemmel növekedtek és csökkentek. S ahogy a Trisagion végén egy aprócska motívum halkuló ismételgetésével a zenei anyag a távolba veszett, az előadás szuggesztivitásának köszönhetően a templomtér feszült csendjében még akkor is hallható volt a zene, amikor talán már egyetlen vonós sem játszott és a visszhang is elült.

A Berliner Messe után megszólaló hangszeres darab, az Orient & Occident (2000) kevésbé fogott meg. A drasztikusabb gesztusok nem állnak jól Pärt zenéjének, s mintha formailag is kevésbé lett volna lekerekítve a mű. A záró számként elhangzott nagyszabású, három kórusra, preparált zongorára és vonóskarra írt Te Deum (1986) aztán ismét visszabillentett, s noha a kórus itt sem teljesített mindig maradéktalanul – olykor az egyes szólamok kevéssé olvadtak össze, olykor ha összeolvadtak sem volt meg bennük a kellő energia: a mű nem csak szó szerinti, hanem átvitt értelemben is megszólalt, ami nem kis dolog.

Hazafelé menet azon gondolkoztam, hogy mi az, amivel Pärt elbűvöli az embert – legalábbis azokat, akik nem zárkóznak el előle. S bár nyilván sokféle válasz adható erre a kérdésre, az egyik minden bizonnyal zenéjének őszinteségével függ össze. Pärt írja a zenét, amit hall, és nem érdekli a külvilág. Nem akar a zenéjével semmi különlegességet, nem akar a zenéjével senkit meggyőzni. S azt hiszem, engem éppen ezzel az elfogulatlanságával győzött meg.

(2005. október 20. Városmajori Jézus Szíve Templom – Arvo Pärt > 70. Az Észt Filharmonikus Kamarakórus és a Tallini Kamarazenekar koncertje; Arvo Pärt: Trisagion, Berliner Messe, Orient & Occident, Te Deum; vez.: Tonu Kaljuste.)