Katalin

Az űr?

2005.11.02. 00:00

Programkereső

A Budapesti Őszi Fesztivál keretében a nemrégiben helyreállított Festetics Palota díszterme adott otthont október 20-án este a francia Diotima Vonósnégyes hangversenyének, amely kortárs művek bemutatója mellett egyben tisztelgés volt az idén hetven esztendős német zeneszerző, Helmut Lachenmann előtt, többek között a komponista III. vonósnégyesének előadásával.

A szünettel két részre osztott műsor első felében két ifjabb francia pályatárs, Michael Lévinas és Joel-Francois Durand egy-egy kvartettje szerepelt. A szünet után Anton Webern op. 5-ös Öt tétel vonósnégyesre című kompozíciója hangzott el, majd az említett Lachenmann-mű zárta a koncertet. A nagy sikerre való tekintettel az előadók ráadásként megismételték Webern darabjának 3. tételét. A szokásostól eltérően – s így részemről is Lachenmannra helyezve a hangsúlyt – ezúttal időben visszafelé haladva értékelném az elhangzott produkciókat.

Jól emlékszem még, amikor másodikos zeneakadémista koromban valósággal fizikai fájdalmat okozott a német szerző egy – talán vonóstrióra komponált – opusza. Zenéjét különösen kíméletlennek, szinte embertelennek éreztem, annyi eredményt mégis elért nálam az ősz mester, hogy nevét alaposan az emlékezetembe véstem. Az eltelt évek alatt nem találkoztam darabjaival, és bár az én hozzáállásom is változott, mégis bizonyos szorongással néztem e koncert elé. Emellett persze egyfajta kihívásnak is tekintettem. Ezek után meglepő, ugyanakkor némileg várható is volt, hogy a legtöbbször kifejezetten provokatívnak mondott Lachenmann belőlem épp a tetszést provokálta ki. Hogy mi maradt meg bennem III. vonósnégyeséből a különböző, a szokványostól eltérő játékmódokon (például a nem a húron, vagy nem annak megszokott helyén történő vonójáték) és az ezek által keltett hanghatásokon kívül? Zenéjének valóban megragadó eseményszerűsége, drámaisága. Hogy miről szó ez a mű, nem értem pontosan, de valamiről szól: ennek a hangzásvilágnak kifejezőereje és nem csekély emocionális hatása van.

Akárcsak Webern még kifinomultabban expresszív zenéjének. A koncert második fele mutatott rá e drámai történések fontosságára a zenében, és arra is, hogy az igazi tehetségek bármilyen anyagba életet tudnak lehelni, akár tetszik nekem az az anyag, akár nem.
Ezt a teremtőerőt, kisugárzást hiányoltam szinte teljesen a hangversenyt indító két ősbemutatóból. Lévinas egyhangú tematikája, a hagyományos hangszínek, hangzások már-már kötelező kerülése valamiféle laboratóriumi légkört kölcsönzött a darabnak, Durand műve pedig – ellenkező előjellel, mégis – hasonló hatást váltott ki. Zenei anyaga határozottan gazdagabb volt karakterekben, talán túlságosan is sokféle, de hiányzott belőle a kohézió, karaktereiből az egyéniség átütő ereje.

53604d4c-56fc-494d-b74d-7513a3f4d1e3

A közreműködő négy fiatalember összeszokott játéka a művek minőségétől függetlenül változatlanul intenzív, sőt, sokszor magával ragadó volt. Közülük a mélyhegedűs Franck Chevalier hangja nyújtott külön élményt. Szívesen meghallgattam volna tőlük valamit a még idősebb pályatársak (Beethoven, netán Brahms, esetleg Debussy) muzsikájából, ugyanis a koncert második felének minden pozitívuma ellenére mindvégig úgy éreztem magam, mind Madách hőse Az ember tragédiája XIII. színében:

„... Először a virág tűnt el szemünkből,
Aztán az erdők rezgő lombjai;
A jól ismert táj száz kedves helyével
Jellem nélküli síksággá lapult.
Mi érdekes volt, minden elmosódott.”

(2005. október 20. 19:30, Festetics Palota – Budapesti Őszi Fesztivál – A Diotima Vonósnégyes koncertje (tagjai: Nicolas Miribel, Naaman Sluchin, Franck Chevalier, Pierre Morlet); Lévinas: Vonósnégyes; Durand: Vonósnégyes; Webern: Öt tétel vonósnégyesre, op. 5; Lachenmann: III. vonósnégyes – Grido)