Jenő

Doctor Atomic

2005.11.03. 00:00

Programkereső

SAN FRANCISCÓBAN NAGY SIKERREL MUTATTÁK BE JOHN ADAMS KORTÁRS ZENESZERZŐ LEGÚJABB OPERÁJÁT, AMELY AZ ATOMBOMBA SZÜLETÉSÉNEK KÖRÜLMÉNYEIT DOLGOZZA FEL ROBERT OPPEN-HEIMER ÉS TELLER EDE FŐSZEREPLÉSÉVEL.

Paradox módon a műfaj hőskorára gondol az ember egy ultramodern opera világpremierje kapcsán, arra az időre, amikor éljenezték, kifütyülték, szalonokban szenvedélyesen vitatkozva ízekre tépték a darabokat, amikor a zenés színház önmagán túlmutatva jelenség, politikai, társadalmi esemény volt. A közönség azóta ugyan fegyelmezettebb lett, mégis ezt a hangulatot idézte vissza az amerikai zeneszerző, John Adams harmadik operája, a Doctor Atomic San Franciscó-i ősbemutatója. Az eseményről kötelező volt tudósítani a világ vezető zenekritikusainak, érdemes volt egy országot vagy akár kontinenst is átutazni a zenerajongóknak, mert nem egyszerű operaelőadásról volt szó, hanem olyan extravaganciáról, ami téma volt újságban, televízióban, rádióban, társaságban és művészkörökben.

KÉT HÉT LOS ALAMOSBAN

Mert lehetne-e aktuálisabb beszédtéma fenyegetett világunkban, mint az atombomba megszületése, melynek két főszereplője, Robert Oppenheimer és Teller Ede földrajzilag is kötődött a térséghez - Oppenheimer a Berkeley Egyetem professzora, Teller pedig haláláig a stanfordi Hoover Intézet főmunkatársa volt. És mi lehetne izgalmasabb előadás, mint amit Peter Sellars rendez?

A "CNN-operák", a Nixon Kínában és a Klinghoffer halála után John Adams ezúttal távolabbra, 1945-re megy vissza az időben, és a Los Alamos-i laboratóriumot választja helyszínül, ahol egy tudóscsoport Robert Oppenheimer vezetésével az atombomba kifejlesztésén dolgozik. Az Adams-Sellars alkotópáros rendkívüli dilemma előtt állt: a morálisan, filozófiailag, politikailag megterhelt természettudományos témából mit és milyen mélységig vegyen be az operába? Peter Sellars, aki eredeti dokumentumok alapján a librettót is írta, azt az 1945-ös két hetet választja ki, amikor a németek már letették a fegyvert, a velük szembeni nukleáris versenyzés értelmetlenné válik, de Truman elnök ragaszkodik hozzá, hogy a Sztálinnal való potsdami tárgyalása előtt az atomkísérletet végrehajtsák. A mű a visszaszámlálás hátborzongató feszültségére építkezik, a kísérletet késleltető viharos időjárás pedig kozmikus méreteket ölt. A várakozás napjai lehetőséget nyújtanak a Manhattan-terven dolgozó tudósoknak, hogy felelősségről, világégésről, tömegpusztító fegyverekről, békéről, megbomlott lelkiismeretről meditáljanak, ha kell, számok, kísérletek, ha kell, versek - Baudelaire, John Donne vagy Muriel Rukeyser - segítségével.

A kanadai Gerald Finley csiszolt baritonján megszólaló Oppenheimer igazi kételkedő fausti figura, művelt, briliáns és arrogáns, aki tisztában van vele, hogy a végső határokig kiterjeszkedő tudomány beláthatatlan erőket szabadít fel. Teller Ede az amerikai basszbariton Richard Paul Fink szuggesztív alakításában összetettebb, mint a Kubrick-film óta megszokott őrült, lelkiismeret nélküli tudós sztereotípiája. Elsőként ő mutat rá a tudósok felelősségére, amikor a Szilárd Leó által fogalmazott levelet el kívánja juttatni Trumannak. (Peter Sellars elmondta, hogy az azóta felszabadított dokumentumok szerint kiderült, ezt a levelet a Pentagon lefoglalta, és soha nem jutott el Trumanhoz.) Oppenheimer ekkor még óva inti tudóstársait, hogy ne ártsák magukat a politikába. A ráció, a tények, adatok embere, Teller Ede a kísérlet közeledtével fekete humorba temeti kételyeit.

LÍRAI OPPENHEIMER-ÁRIA

John Adams harmadik operájában a pályája kezdetét meghatározó minimalista iskolától szinte teljesen megszabadul, sőt az ellenkező irányba tart, amikor monumentálisan gazdag zenekari hangzást, örökké lüktető, sőt a robbanás szélén álló, Sztravinszkijt idéző ritmust produkál, amit hosszú, wagneresen grandiózus zenekari részletekkel kombinál. Megkapóan gyönyörű lírai melódia a John Donne Szent Szonettjére komponált Oppenheimer-ária.

A színház spirituális erejében rendületlenül hívő Peter Sellars nem véletlenül napjaink legfelkapottabb operarendezője. Minden elemet - fényhatást, díszleteket, kosztümöt, koreográfiát, színészi játékot - a zene szolgálatába állít, hogy komplex, magával ragadó produkciót hozzon létre. A Doctor Atomic meghatározó kelléke a kozmikus fenyegetettség szimbólumaként állandóan színpadon lévő atombomba pontos mása. Sellars, aki közismerten aktualizálja az operákat, ezúttal visszafogottan olyan előadásra invitálja a nézőt, amelyben a politika és a média nem egyszerűsít le mindent "nevetséges durvasággal", amelyben helye van "az összetettségnek és a kétértelműségnek" is.

KÍSÉRTETIES CSEND

A végig izgalmas opera nagy kérdése persze az, miként lehet zeneileg és látványban megoldani az atombomba felrobbantását. Adams azt pontosan tudta, hogy hangzással nem akarja szétverni az operaházat. Ehelyett, miközben a szereplők a földön fekve kiszolgáltatottan várnak sorsukra, a zene lelassul, fokozatosan elhalkul, a távolban japán szavakat hallani, majd kísérteties csend lesz úrrá a színpadon, és a világon új korszak kezdődik.

A Doctor Atomicra ígéretes jövő vár. San Francisco utan Chicagóban és Amszterdamban mutatják be, s érdeklődést mutat a darab iránt a londoni és a New York-i Metropolitan opera is. Talán az sem reménytelen, hogy Teller Ede egyszer a budapesti opera színpadán is megszólal.

DOCTOR ATOMIC - KORTÁRS OPERA

Bemutató: San Francisco, október 1.
Zeneszerző: John Adams
Rendező és a librettó írója: Peter Sellars
Karmester: Donald Runnicles

Szereplők:
Robert Oppenheimer: Gerald Finley
Teller Ede: Richard Paul Fink
Robert Wilson: Thomas Glenn
Kitty Oppenheimer: Kristine Jepson
Leslie Groves tábornok: Etic Owens

PETER SELLARS ZENESZERZŐ, RENDEZŐ, EGYETEMI TANÁR

Született 1957-ben, a Pennsylvania állambeli Pittsburghben
Klasszikus operák újraértelmezésének és modern operák színpadra állításának egyik legelismertebb rendezője
Néhány a több mint hetven rendezése közül: John Adams: Nixon Kínában (Houston, 1987, London 2000); John Adams: Klinghoffer halála (San Francisco, 1991); Olivier Messiaen: Assisi Szent Ferenc (Salzburg, 1992); Paul Hindemith: Mathis der Maler (London, 1995); Ligeti György: Le Grand Macabre (Párizs, 1998); Kaija Saariho: LAmour de Loin (Salzburg, 2000); Wagner: Trisztán és Izolda (Párizs, 2005); John Adams: Doctor Atomic (San Francisco, 2005)