Emma

A küzdelem nyugalma

2005.11.15. 00:00

Programkereső

Rapszodikus – mondanám, ha egyetlen szóval kellene jellemeznem Elizaveta Leonskaja zongorázását. Ha még egy szót hozzátehetnék, azt is mondanám: küzdelmes. Ha egy harmadikat is, akkor azt, hogy lenyűgöző. Richter egykori kamarapartnere Schubert három utolsó szonátáját játszotta november 12-én a Zeneakadémián, elképesztő energiával, csodálatos elmélyültséggel és messze nem tökéletesen. Ez utóbbinak azonban nem volt jelentősége.
b2703bbf-5001-4c48-b295-8ed91872fa57

Egyetlen koncerten eljátszani a világ e három csodáját merész vállalás – talán túl merész. A hatalmas nyitótételek tökéletesen végiggondolt formai felépítése, a lassútételek végtelen érzelmi mélysége vagy a zárótételek „mennyei hosszúsága” – a hangsúly természetesen a „mennyeire” kell essen – akár egyetlen tétel esetében is elegendő élménnyel látna el egy magamfajta, egyszerű hallgatót.

Leonskaja – úgy tűnt – testben is, lélekben is győzte a nem mindennapi feladatot, s játékának intenzitása egyszer s mindenkorra felülírta a meglehetősen meddő „férfi vagy női zongorista?” kérdést. Olykor megdöbbentő erővel tépte ki Schubert zenéjét a kissé fád hangszerből (mikor lesznek vajon rendes hangszerek szeretett Zeneakadémiánkon?), de képes volt a legvarázslatosabban kifinomult hangzások megszólaltatására is, ha a zenei anyag azt kívánta. Sőt, néha olyankor is, amikor nem volt rá szükség.

Játéka rapszodikus volt, jó és rossz értelemben egyaránt. Mintha nem minden alkalommal azt játszotta volna, amit eltervezett, s volt, amikor ez jót tett az előadásnak, volt, hogy a dolog balul sült el. Különös hangsúlyokat kaptak egyes zenei elemek, máskor fontos dolgok sikkadtak el, néha a schuberti kottaszövegben nem szereplő hangok is becsúsztak a játékába, a B-dúr szonáta lassú tétele ritmikailag nem volt igazán összefogott (egy mobiltelefonon keresztül Bizet is közbeszólt), a menüett-tételek többnyire elnagyoltra sikeredtek, de a csoda az, hogy a művek mégis – és nem csak szó szerinti értelemben – megszólaltak.

Talán a c-moll szonáta (D 958) a legkevésbé. Hogy a termet kellett-e megszoknia Leonskajának, vagy a tételszünetekben rossz szokása szerint fortissimo öklendezésrohamba kezdő honi közönséget, esetleg a mű áll hozzá kevésbé közel, mint az utolsó két szonáta, nem tudom. S persze itt is történtek csodák: ha intenzitásában kevésnek tűnt is a szonáta első tételének forte indítása, a főtéma váltóhangokkal feldúsított kíséretű, piano ismétlése hátborzongató volt, a lassútétel valószerűtlen hangnemváltásainak dramaturgiája tökéletesen felépült, s bár a zárótételben vett elképesztő tempó az apróbb részletek egy részét elmosta, kárpótolt ezért, hogy a végeláthatatlanul hosszú tétel szinte egyetlen pillanat alatt játszódott le.

Az A-dúr szonáta (D 959) nyitó gesztusa elementáris erővel szólalt meg (különösen az expozíció ismétlésekor és a visszatérés kezdetén), hasonlóan a lassútétel recitatív középrészéhez, igaz, ez utóbbiban néha indokolatlan helyek maradtak hangsúly nélkül – az előadás drámaiságából azonban ez semmit nem vont le. A zárótétel kevéssé volt összeszedett, itt érződött először némi fáradtság Leonskaja játékában, jóllehet eddigre már én is eléggé kimerültem – pedig nekem még zongoráznom sem kellett. És ekkor következett a nagy B-dúr szonáta (D 960), az utolsó.

Ahogyan Leonskaja szertartásos lassúsággal – a kottának megfelelően molto moderato –, túlvilági érzékenységű billentéssel elkezdte a nyitótételt, megállt a levegő a nagyteremben. Ez a zongorázás valami olyasmire döbbentett rá, ami Schubert esetében kézenfekvő, mégsem jutott eszembe soha korábban. Bár élet és mű között manapság kevéssé divatos összefüggéseket keresni, arra azonban talán mégsem érdektelen emlékeztetni, hogy itt egy harmincegy éves fiatalember – meglehet, súlyos fizikai fájdalmakkal küzdő, betegsége utolsó fázisában lévő fiatalember – alkotásairól van szó, vagyis Schubert itt nem a lemondásról, nem a búcsúról beszél, nem a halállal viaskodik, hanem az élettel küzd. És e látszólagos beletörődés valójában nem más, mint e küzdelem egyetlen lehetséges formája, a nyugalom. Ez látszott a koncert végén kimérten hajlongó Leonskaja gyötrelmes békéjű arckifejezésén is. A küzdelem nyugalma.

(2005. november 12. 19:30 Zeneakadémia; „A Zongora” 2005/2006 – Elizaveta Leonskaja koncertje; Schubert: c-moll szonáta, D 958; A-dúr szonáta, D 959; B-dúr szonáta, D 960)