Olivér

Adrenalin

2005.11.21. 00:00

Programkereső

A Philharmonia Zenekar nincs eléggé a köztudatunkban. Amúgy zenei életben jártas (mi több, ott dolgozó) emberektől láttam leírni a zenekar nevét F-fel, és nem ritka, ha visszakérdeznek, hogy jó-jó, de melyik Filharmónia. Pedig Philharmonia Orchestra csak egy van, hatvan éve.
c7b1137f-4791-494a-9809-286957414b73

A Művészetek Palotájának ismertetője (írta Várkonyi Tamás) gondosan kerüli a reklámot, ekképp fogalmazva: „1945-ben alakult az egyik nagy lemezkiadó producerének kezdeményezésére”, én is kerülöm az (ön-) reklámot, de azért Walter Legge nevét illett volna megemlíteni. Walter Leggéét, aki nem csak a zenekart hozta létre, hanem azt a bizonyos kiadót is ő futtatta fel, nagyobbára neki köszönhető az, hogy ehhez a kiadóhoz lehetett csalogatni Klemperert, Karajant, Giulinit, Giesekinget, Callast vagy Schwarzkopfot. Igaz, utóbbinál más szempontok is felmerülhettek (nyilván ezért vette feleségül), és neki köszönhető, hogy az ötvenes években a világ legjobb énekesei együtt daloltak több tucatnyi komplett operafelvételen Mozarttól Richard Straussig. Aztán jött a Klemperer-korszak, az Új Philharmonia Zenekar, és azóta is minden neves karmesterrel készítettek felvételeket – ami nem csupán megköveteli, de biztosítja is a világszínvonalat.

Annál is inkább illene tudnunk, kik ők, mivel a Philharmonia Zenekar másfél éve itt járt, akkor Christoph von Dohnányi vezényelte őket a Budapest Kongresszusi Központban. Az a koncert – sokakkal szemben – nekem csalódást okozott. Most kíváncsi voltam, hogyan szólnak sokkal kedvezőbb akusztikai körülmények közt. És kíváncsi voltam Esa-Pekka Salonenre, ahogy általában érdekelnek a nagy lemezkiadók futtatott karmesterei.

Előre vetítem: rendkívül jó koncertet hallottam, minden kritikai észrevételem tehát ehhez az alapvetéshez mérendő. Mégis, már a program egyoldalúnak tűnt: három látványos, nagyot szóló, ritmikus mű, mintha demóra, hifi-bemutatóra készülne a zenekar. Ehhez képest épp a hangzás volt meglepő: kimondottan meleg, a vonóskart mindvégig előtérben tartó színt kaptunk. Volt, aki ezt csalódásként élte meg – persze aki dobhártyaszaggató, mellrezgető hangnyomást vár, az ne angol zenekart hallgasson. A zenekar árnyaltan szólt, külön ki kell emelni a középső szólamokat, a szekundot és a brácsát – nekik is köszönhető, hogy a művekben máskor nem hallott apróságokat, szokatlan árnyalatokat hallhattunk. A fúvóskar is remek persze, de másképp, épp az az erényük, hogy nem tolakodnak – így az a néhány csúcspont igazán csúcspont, nincs az embernek az az érzése, hogy tíz perc után legszívesebben lecsavarná a hangerőt.

Ezek a zenekar erényei – melyekre Salonen mellett szükség van. A karmester ugyanis egy adrenalinbomba. Szemmel láthatólag igazán a csúcspontokon érzi jól magát. Félelmetes, ahogy a műveket tudja (nota bene: a partitúrát nem restelli maga elé tenni, bár jó, ha kétpercenként belenéz). Nem csak a belépéseket inti pálca nélküli kezével olyan világosan, hogy egyszerűen nem lehet hibázni: ennél sokkal fontosabb, hogy a művek struktúrája is világosan van a fejében, amitől az előadás is kimondottan strukturalista. A zeneszerző-karmestertípusba tartozik ő, aki fejben újraalkotja a művet. Ebből a szempontból akár Furtwänglerhez is hasonlíthatnám – és épp a kettejük hozzáállása közti különbség miatt nem leszek Salonen-rajongó. Ő ugyanis semmit sem bíz a zenészeire. Imponáló, ahogy mindent kézben tart – és rém erőszakos. A zenészeknek semmi szabadságuk sincs mellette. A hivatalos koncertprogram legutolsó hangja, a Tűzmadár-végi H-dúr akkord crescendója volt az egyetlen, ahol egy kicsit kilépett a mérnöki precizitásból, engedve zenélni muzsikusait, mintha az előző körülbelül nyolcvanöt perc feszültsége kellett volna ahhoz, hogy öt másodpercig szabadon zenélhessenek. A két ráadás e kettősséget még eklatánsabban mutatta: miközben Ravel Lúdanyójának záró tételében leheletfinoman bővült a zenekar a meleg vonóskari tónustól a végső tuttiig, Stravinsky Polkájának humora inkább csak jelezve volt, mint kijátszva. Salonen az utolsó meghajláskor mintha elmosolyintotta volna magát, bár ebben nem vagyok teljesen biztos...

Hallhattunk tehát egy Muszorgszkijt, az Éj a kopár hegyen-nek egy ritkán hallható, korai verzióját meggyőző előadásban; egy Csodálatos mandarin-szvitet, ahol a végső fúga soha nem hallott, fergeteges tempója után őszinte csodálattal kapkodtuk a levegőt, de mire kifújtuk magunkat, eszembe jutott, mennyire leült a darab közepe. És hallottunk egy hihetetlenül részletgazdag, de számomra kissé rideg, túlfegyelmezett Tűzmadár-balettet. Hallottuk tehát a világ egyik legjobb zenekarát – amelynek tagjai nem csak muzsikálásukban, hanem színpadi viselkedésükben is profik – a világ egyik sztárkarmesterének keze alatt. Nagyszerű koncert volt – hogy Salonen továbbra sem kerül a kedvenceim közé, az már alighanem ízlés kérdése. Én ugyanis szeretem, ha a zene ennél emberibb.

(2005. november 17. 19:30 Nemzeti Hangversenyterem; A londoni Philharmonia Zenekar koncertje; Bartók: A csodálatos mandarin – szvit; Stravinsky: Tűzmadár (1910); vez.: Esa-Pekka Salonen)