Olivér

Ünnep

2005.11.22. 00:00

Programkereső

Haydn, Mozart, Schubert – egy trió, egy kvartett, egy kvintett – E-dúr (Hob. V:12), g-moll (K 478), C-dúr (D 956). Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Rohmann Ditta, Rév Lívia, Bujtor Balázs és Perényi Miklós. A Zeneakadémia alapításának 130. évfordulóját ünneplő november 13-i koncert valahogy így foglalható össze adatszerűen. Merthogy az élmény nehezen leírható.

A koncert előtt Marton Péter, a Zeneakadémia baráti körének elnöke – a koncert szervezője – lépett a színpadra, s röviden szólt arról, hogy százharminc évvel ezelőtt éppen ezen a napon kezdődött az oktatás az egykori Hal téren lévő Zeneakadémián öt tanárral és harminckilenc diákkal, s nyolc évvel ezelőtt éppen ezen a napon alakult a Zeneakadémia baráti köre, mely működése során több száz diák életén könnyített kisebb-nagyobb mértékben (ez utóbbit jelen sorok írója saját tapasztalata alapján is alátámaszthatja).

Ugyan egy koncertbeszámoló esetén talán kevéssé fontos, de érdemes megemlíteni, hogy 130 év után megjelent a technika a Zeneakadémia színpadán: nem kellett fülelni, hogy mit is akar mondani a koncert előtt az a valaki a színpadon, minthogy remekül ki volt hangosítva, ráadásul – hab a születésnapi tortán – a baráti kör egyik elnökségi tagja, Draskóczi Ágnes kifogástalan angolsággal fordította a szöveget – mintha Európa valamelyik fejlettebb pontján lettünk volna. A koncertet végül Kelemen Barnabás személyes hangvételű, frappáns és irigylésre méltóan könnyed beszéde nyitotta meg.

Kelemen Barnabás, Kokas Katalin (hegedű) és Rohmann Ditta (cselló) előadásában Haydn E-dúr vonóstriója (Hob. V:12) lenyűgöző frissességgel szólalt meg, a három fiatal tökéletesen együtt lélegzett, s játékuk érdekessége – számomra: erénye – volt, hogy a három vonós hangszer nem a zenei hangzásban olvadt össze, hanem a zenei időben. A haydni vonóstrió műfajának megfelelően három szólam dialógusát (pontosabban „trialógusát”) hallhattuk, a résztvevők hol egyetértettek, hol vitába keveredtek egymással, de a zenei eszmecserében mindhárman teljes erőbedobással vettek részt.

Kokas Katalin a tőle megszokott intenzitással játszotta a középszólamot, Rohmann Ditta csellóhangja egy-egy pillanatban vakító fényességgel csillant meg, Kelemen Barnabás pedig szokásához híven megint csak csodákat művelt a hangszerével. Ahogyan egy-egy frázis a semmiből megszületett, szemünk láttára növekedett, majd visszahúzódott a semmibe, olykor egy pillanat alatt, néha az volt az érzésem, hogy túlzás, amit csinál, hogy ilyen mértékű érzékenység már messze túllép egy műkedvelők számára írott egyszerű vonós-divertimento ideális megszólalásán. Persze hozzátehetjük rögtön: soha ne történjen nagyobb baj egy koncerten.

A két ifjú titánia és az ifjú titán kamarapartnere Mozart g-moll zongoranégyesében (K 478) a Fischer Annie-kortárs Rév Lívia volt, akinek életkora – bár tudom, illetlenség egy hölgy esetében ezt emlegetni – meghaladta fiatal zenésztársai életkorának összegét. Csodálatos élmény volt már maga a látvány is: egy varázslatos, tündérszerű, aprócska idős hölgy és hosszú életének letisztult bölcsessége a zongoránál, s a zongora előtt három kirobbanó energiájú, szikrázóan eleven tekintetű fiatal, az időskori bölcsesség három letéteményese. Ideális darabválasztás volt a g-moll zongoranégyes, hiszen a mozarti dramaturgia csodálatosan működött: a zongora valóban elkülönült a három vonós hangszertől, amelyek itt már – szemben a Haydn-trióval – hangzásban is maradéktalanul összeolvadtak.

S hogy nem igazán volt zavaró Rév Lívia zongorázásának és a három fiatal játékstílusának különbsége, az nyilván magyarázható e két előadói világ belső koherenciájával, no meg a négy előadó művészi nagyságával. Rév Lívia zongorajátéka kerüli a szélsőségeket, a saját maga felállította korlátok között azonban hallatlanul érzékeny árnyalatokra képes, zongorahangjának kifinomultsága pedig egyedülálló. Az embernek az az érzése, hogy ha akarna se lenne képes csúnya hangon játszani – ami Mozart zenéjétől végső soron egyáltalán nem idegen. Hogy eközben bal keze olykor nincs szinkronban a jobbal, hogy bizonyos futamok nem kifogástalanok, annak a lényeg szempontjából aligha van jelentősége.

Ha kicsit előrelátóbb vagyok, akkor a szünetben távozom a koncertről, hogy pusztán egy kiváló koncert élményével térjek haza. Merthogy előre sejthető volt, ami a szünet után történt: hogy a Perényi Miklóssal (cselló) és Bujtor Balázzsal (hegedű) kiegészülő Kelemen-Kokas-Rohmann trió Schubert C-dúr vonósötösének (D 956) előadásával nem fog megkímélni a katarzistól. Arra persze egyáltalán nem lehetett számítani, hogy a katarzis ilyen döbbenetes erővel rázza majd meg a kényelmetlen zeneakadémiai székekbe dermedt hallgatóságot.

cbc57a5b-7555-452e-aa87-ecdc9be3f50e

Már az első tételt indító C-dúr akkord hangminősége megérne egy zenetudományi értekezést: a tökéletesen homogén hangzás, ahogy az egymáshoz meglepően közel ülő zenészek egyetlen lélekké váltak, szinte feleslegessé tette a további bő háromnegyedóra történéseit – ebben a C-dúr akkordban benne volt minden, ami zenében benne lehet. És az alkalmi kvintett a mű elejétől a végéig tökéletesen egységes volt: Perényi Miklós és Rohmann Ditta csellóhangja gyakorlatilag megkülönböztethetetlen volt egymástól, mintha Bujtor Balázs és Kelemen Barnabás is egyetlen hangszeren játszottak volna, a zenei és fizikai tér közepén elhelyezkedő Kokas Katalin brácsája pedig a Schubert által rárótt feladatának megfelelően vált egyik pillanatban csellóvá, a másikban hegedűvé.

Minden idők egyik legszebb E-dúr zenéje, a lassútétel leheletfinom zenei szövete alig hallhatóan szólalt meg, a zenei szálak mégis elképesztő erővel fonták át egymást, s ebben a közegben az f-moll középrész végletekig feszített drámája már-már elviselhetetlenül intenzív volt. A scherzóban további energiák szabadultak fel a 130 éves intézmény majd’ 100 éves színpadán, így a démoni zárótétel lendületét már alig-alig voltam képes követni.

Nem tudom, hogy a Zeneakadémia történetének elmúlt 130 évében hányszor szólalt meg ilyen minőségben a C-dúr vonósötös ezen a színpadon, s hogy meg fog-e szólalni így a következő 130 évben akár egyszer is. Azok számára persze, akik jelen voltak, a kérdésnek nincs jelentősége – mert ezt az előadást soha nem fogják elfelejteni.

(2005. november 13. Zeneakadémia; Ünnepi hangverseny a Zeneakadémia alapításának 130., a Liszt Ferenc Zeneakadémia Baráti Köre alapításának 8. évfordulója alkalmából; km.: Rév Lívia (zongora), Perényi Miklós, Rohmann Ditta (cselló), Kelemen Barnabás, Bujtor Balázs (hegedű), Kokas Katalin (hegedű, brácsa); Haydn: E-dúr trió, Hob. V:12; Mozart: g-moll zongoranégyes, K 478; Schubert: C-dúr vonósötös, D 956)