Emma

Vasbeton nélkül

2005.11.24. 00:00

Programkereső

A műemlékvédelem egyik örök vitatémája, hogy az épületrészek kiegészítésekor – ha ez egyáltalán lehetséges – láthatóvá kell-e tenni valamilyen módon a hozzátételeket. Szerencsére a zeneművek esetében ez nem kardinális kérdés, hiszen a vázlatok, töredékek nem tűnnek el rekonstrukció során, s így a kiegészítés folyamata inkább ahhoz hasonlít, amikor egy értékes textilt egy másik anyagra rögzítve állítanak ki.

Töredékmű kiegészítésére számos példát ismerünk a zenetörténetben, gondoljunk csak Mozart Requiemjére vagy Mahler 10. szimfóniájára. Mozart A kairói lúd című operatöredékével is többen kísérleteztek már. Ezúttal Gyöngyösi Levente végezte el ezt a feladatot, amikor a mű különböző mértékben hiányos zenekari anyagát kiegészítette – talán a nehezebb utat választva, vasbeton és más modern anyagok használata nélkül –, s így kiállításra késszé tette a mű első felvonását. Azt a felvonást, amelyet Mozart még részleteiben elkészített, mielőtt félbehagyta volna a munkát, mivel rájött, hogy Giambattista Varesco librettója nagyon gyenge. S valóban, nemcsak egyszerűen bárgyú és bugyuta, hanem szinte minden lelki tartalomtól mentes. S az ilyen szövegen semmilyen zene nem segíthet.

Az egyetlen szám, amit Mozart elkészített, a No. 4-es ária-tercett legalábbis ezt a tézist látszik alátámasztani: kürtmenetek, hármashangzat-felbontások, hihetetlenül egyszerű harmóniaváz. Mozart minden bizonnyal nem erre a számra gondolt, amikor apjának A kairói lúddal kapcsolatban azt írta, hogy élete egyik legjobb művét fogja megírni. Chichibio és Auretta, az udvarmester és a komorna duettjének nyitó ritornelljében viszont különleges hangszereléssel, fúvós-vonós kopulákkal, nehéz trillákkal fűszerezett tételt komponált.

Gyöngyösi Levente tehát nagy fába vágta a fejszéjét, mikor úgy döntött, Mozart stílusát követve rekonstruálja a művet, s nem csak a kétszáz év távolság miatt. Kiegészítéseiben inkább a már említett duett zenekari bevezetőjében meghatározott hangszerelést vette alapul. Hozzátételeiben az apró motivikus ötletek kidolgozottsága, valamint az oboák, fagottok, kürtök és trombiták talán kicsit túl kiemelt szerepet kapnak. Érzésem szerint jobban illett volna az operához egy kisebb, Pergolesi-szerű zenekar használata. Mindemellett Gyöngyösi ügyes rekonstrukciójának segítségével lelkesítő képet kaptunk Mozart töredékes operájáról. Különösen a finálé Rossinit előlegző, szellemes fűzére hallatán sajnálhattuk, hogy nem készült el a teljes mű.

Persze csak azok a hallgatók, akik – dacolva a második oboa meghibásodása miatt csaknem egy órásra nyúlt szünet megpróbáltatásaival – a Nemzeti Hangversenyteremben maradtak. Pedig a koncert első felének műsora és az előadás színvonala kitűnő folytatással kecsegtetett – s nem is kellett csalódnunk. Különösen Hamvasi Szilvia fényes szopránja, Csereklyei Andrea hajlékony hangja és Hámori Szabolcs karakteres éneklése hívta fel magára a figyelmet.

A Purcell kórus csak a fináléban jutott szóhoz, a világ bármely kórusával vetekedő képességeit inkább a koncertet indító Mozart-motettákban csillogtathatta meg. Akkor viszont lenyűgözően széles dinamikai skálájával, elképesztő pianóival ejtette ámulatba a közönséget. Az Orfeo Zenekar Vashegyi György vezényletével A kairói lúddal egy évben keletkezett Linzi szimfónia záró tételével vezette be az operát. Összeszokott együttesként mutatkoztak ezen az estén, a tagolás megannyi dinamikai és artikulációs eszközét csodás árnyalatgazdagsággal és végtelen természetességgel alkalmazták.

d8c84bcb-82a5-46a6-b411-1b799399fe99

S ez a játékmód jellemezte a hangverseny első részét záró Mozart-zongoraversenyt is. Az előadók az Esz-dúr Jeunehomme-koncertben, amelyet – mint ismeretes – Mozart egy francia zongoraművésznő, Jeunehomme kisasszony számára komponált, ezúttal nem a hölgykoncert műfajának sajátosságait emelték ki. Malcolm Bilson és az Orfeo Zenekar nem az elegancia és a lágyság kifejezésére helyezte a hangsúlyt, sokkal inkább az operai atmoszféra megteremtésére. Az Andantino tétel tragikus, bensőséges operajelenetet állított elénk, a finálé pedig egy vidám és pezsgő színpadi jelenetet idézett fel.

Malcolm Bilson fortepiano-játéka az apró pontatlanságok ellenére mindig azt érzékeltette, mintha a zenélés az emberi közlés legtermészetesebb közege volna, de egyszersmind a legkifinomultabb tevékenységek egyike is. A zenélés beszédszerűsége nála nem felvett manír, nem retorikai póz: ez Bilsonnál mindig az evidencia erejével hat. S ez persze csupán az egyik dimenziója játékának. Mert akkor még nem szóltam arról az egyszerre titokzatos és a művész hetven éves kora ellenére virgonc játékról, amivel például az első tételben felsrófolta kíváncsiságunkat.

(2005. november 13. 18:00; A Purcell Kórus, az Orfeo Zenekar és Malcolm Bilson (fortepiano) koncertje; Mozart: Motetták, K 276, 277, 198, 273; Esz-dúr "Jeunehomme" zongoraverseny, K 271; L'Oca del Cairo (A kairói lúd), K 422 – 1. felvonás, rekonstrukció: Gyöngyösi Levente (magyarországi bemutató); km.: Hamvasi Szilvia, Csereklyei Andrea, Halmai Katalin, Takáts Zsuzsa, Timothy Bentch, Megyesi Zoltán, Hámori Szabolcs, Csizmár Dávid (ének) )