Olivér

Akár a koncertteremben…

2005.11.28. 00:00

Programkereső

Néha hasznos, ha az ember csak beteszi a lejátszóba a lemezt anélkül, hogy különösebben elolvasná, mi is van a borítóra írva. Martha Argerich lemezét először egy kis házimunka mellé tettem fel – kivételesen! – csak háttérzeneként.
a6556f7d-daeb-486a-a428-62312f644ab7

„Ez olyan jó, mint egy koncertfelvétel”– dünnyögtem magam elé elégedetten a Schumann-zongoraverseny első percei után. Aztán a közönség első hangos megnyilvánulásakor rájöttem, tényleg az…

Kicsit kínosan érzem magam, mert megint a szuperlatívuszokat kell kerülgetnem, s bár ezt a mentegetőzést talán egyszer-kétszer még csak elnézi nekem a nyájas olvasó, előbb-utóbb vagy arra fog gondolni, hogy híján vagyok minden kritikai érzéknek, vagy egyszerűen elfogult vagyok bizonyos zongoristák irányában. Mert – beismerem – Argerich játéka nem először kényszerít habogásra. A lemezen két, negyedszázad különbséggel készült koncert felvételéből válogattak a szerkesztők. A dátumok különbsége már önmagában figyelemre méltó: Argerich azon kevés előadóművész közé tartozik, aki a varsói Chopin-verseny 1965-ös megnyerése óta eltelt negyven év során egyetlen igazi „előadói hullámvölgyet” sem produkált.

A Schumann-zongoraverseny felvétele a későbbi, 2002 nyarán készült Luganóban, s nem kell végighallgatni ahhoz, hogy igazoljuk a szerkesztők választását: hiába nem ér fel a sváci-olasz zenekar teljesítménye egy élvonalbeli együtteséhez, a szólista produkciója talán még egy amatőr zenekarral is emlékezetes maradna. Döbbenetesen szuggesztív agitatók, elsöprő lendület – ez a lemez az iskolapéldája annak, hogy miért, mennyiben képes többet adni egy koncert egyszerisége a stúdió tökéletességénél. Az előadót – azt hiszem – nem csak és elsősorban a közönség, hanem az összehasonlíthatatlanul nagyobb kockázat inspirálja: nincs második kísérlet, mindennek ott és azonnal hatnia, élnie kell. Különösen igaz ez a virtuóz tételekre: már a Traumeswirren is lenyűgözött, de a Ravel-ciklus két szélső darabjának (az Ondine és különösen a Scarbo) ujjficamító, valóban akrobatikus nehézségeinek ennyire „zeneközpontú” – tehát nem versenyszagú! –, merész, ugyanakkor szinte makulátlan előadásának hallatán végleg lábhoz tettem a fegyvert.

A Schumann-ciklus az egyik legjobb, legmeggyőzőbb Fantasiestücke, amit valaha hallottam – egy másik dobogós, amelyet csak az emlékeimben őrzök sok évvel ezelőttről, Fischer Annie koncertjén hangzott el a Kisteremben – s egyik kedvenc Schumannomról lévén szó, különösen hálás vagyok azért, hogy ezt az előbbit most már bármikor meghallgathatom. Érzelgősségnek nyoma sincs, magával ragadó lendületnek, mesterkéltség nélküli, éneklő zongorahangnak annál inkább.

A három rövid argentin tánc lemezre kerülése szintén telitalálat a szerkesztők részéről: más talán kihagyta volna Ginasterát egy Chopin- vagy Liszt-felvétel kedvéért. Kár lett volna érte: a Buenos Airesben született Argerich szinte lubickol ezekben a nagyon jól sikerült, vérpezsdítő ritmusú és látványosan virtuóz darabokban – miért nem hallani ezeket soha? És itt is, újra: koncertfelvételről van szó! Érezni, hogy az előadó nem tervezhet meg mindent pontosan, a pillanatra kell bíznia magát, ha hiteles akar lenni; és érezni, hogy mikor sikerül pontosan úgy „elkapnia” az időt, az ívet, az agogikát, és mikor csak majdnem. S ami a legcsodálatosabb: ilyenkor – szinte észrevehetetlenül – alkalmazkodnia kell mindehhez a következő frázisban, és ennek köszönhetően soha, de soha nem hallunk semmi kiszámíthatót – minden pillanatban a szemünk előtt (képzavar nélkül: a fülünk hallatára) születik meg a zene. Talán-talán le merem írni: ez a romantikus zongoramuzsika lényege.

(Schumann: Klavierkonzert/Fantasiestück; Schumann: a-moll zongoraverseny, op. 54; Fantasiestücke, op. 12; Ravel: Gaspard de la nuit; Ginastera: Danzas argentinas, op. 2; km: Martha Argerich (zongora), Orchestra della Svizzera Italiana; vez.: Alexandre Rabinovitch-Barakovsky; EMI 4768492)