Ilona

Für Kenner und Liebhaber

2006.01.09. 00:00

Programkereső

Az utóbbi években mintha újjáéledni látszana a zenei könyvek hazai piaca: a ’90-es évek közepének ínséges időszaka után sorra jelennek meg zenei tárgyú könyvek, jóllehet az utóbbi évek termése elmélyültség és jelentőség tekintetében meglehetősen tág ambitusban mozog.

A zenei ismeretterjesztés legbugyutább formáival és a nagyközönség számára írott fontos kötetekkel éppúgy találkozhatunk, mint jelentős tudományos szakmunkákkal. Nemrégiben ez utóbbiak listája bővült egy nagyszerű kötettel, Komlós Katalin Fortepianók és zenéjük című, százötvenegynéhány oldalas könyvével, amely angol nyelven tíz évvel ezelőtt jelent meg az Oxford University Pressnél. Hogy Komlós Katalin munkája Somfai László Bartók kompozíciós módszeréről szóló alapművéhez hasonlóan miért angol nyelven jelent meg először, arról nyilván hosszasan lehetne elmélkedni, ostorozva a hazai tudománypolitikát, a tudományos könyvkiadás itthoni helyzetét és a magyar szellemi nívót, ám ettől most eltekintenék, hiszen a könyv a Gondolat Kiadó jóvoltából mégiscsak olvasható végre magyarul.

Komlós Katalin azok közé a muzikológusok közé tartozik, akik számára gyakorlat és elmélet, vagyis zene és tudomány nem választhatók el egymástól. Ha csak írásait ismernénk, akkor is lenyűgözne szemléletének nyitottsága, hallatlan alapossága és a birtokában lévő ismeretanyag, ám aki egyszer is hallotta őt fortepianón játszani akár csak kísérőként, az tudja, hogy mindez a tudás nemcsak a papíron és zeneakadémiai óráin képes utat találni a külvilág felé, hanem abban a közegben is, amely e tudásnak végső soron értelmet adhat: a zenében. És könyvét éppen ez teszi különlegessé: hogy az alcímnek megfelelően Németország, Ausztria és Anglia nagyrészt a fortepiano által dominált, de legalábbis a fortepiano kizárólagos használata felé tendáló 1760-1800 közötti időszakáról, pontosabban e korszak billentyűs zenéjéről a tudományterület egyik legjelentősebb nemzetközi szaktekintélye beszél, aki kutatásának tárgyát szőröstül-bőröstül ismeri. És ez szó szerint értendő, hiszen Komlós Katalin nemcsak a repertoárban mozog otthonosan, Haydn és Mozart korának összes fontos kisebb-nagyobb mesterét is beleértve, de a különböző hangszerek felépítéséről is – a szőrökről és a bőrökről tehát – első kézből szerzett tapasztalata van, ez az első kéz pedig a sajátja.

bbc4ed24-ffa6-4094-94ca-2dcd7f562004

Könyve – miként azt az előszóban olvashatjuk – nem a korszak organológiájával vagy szociológiájával foglalkozik – hiszen ezzel kapcsolatban angol és német nyelvterületen számos jelentős munka született az utóbbi évtizedekben –, hanem hangszer és zene kapcsolatát állítja a középpontba. Komlós Katalin azonban szerénységével némileg megtéveszti olvasóját, hiszen könyvéből a különböző hangszerek felépítéséről vagy a korabeli zenehallgatási szokásokról is sok minden megtudható.

Az első három fejezetet magába foglaló rész A hangszerek címet viseli. Az első fejezetben rövid áttekintést kapunk a fortepiano történetéről és különböző fajtáiról, s Komlós Katalin felhívja a figyelmet arra, hogy a 18. század második felében általánosan használt fortepiano nem a szárny alakú, hanem a kis négyszögletes típusú volt. Mint írja „a Ťfortepianoť vagy Ťpianoforteť ma magától értetődően sugallja a szárny alakú hangszer képzetét, holott az alapjában véve a professzionisták instrumentuma volt, amit lényegesen kisebb számban készítettek és adtak el, mint a házi hangszerként általánosan elterjedt asztalzongorát.” (19. o.) A második fejezet a billentyűzetek fajtáival és a hangszertípusok hangterjedelmével, illetve a különböző hangzásmódosításokat lehetővé tevő mechanizmusokkal, regisztergombokkal, kézzel, térddel, vagy lábbal működtetett szerkezetekkel foglalkozik. A harmadik fejezet a különböző hangzás-ideálokat vizsgálja: „Uniformizált modern világunk többé-kevésbé uniformizált hangzási ideáljával szemben az elmúlt századok instrumentumai a karakter és a tónus sokkal szélesebb spektrumával rendelkeztek.” – olvashatjuk (32. o.). A korszakra jellemző két alapvető hangzás-ideál típus a német és az angol: az előbbi „érzékenyebb, bensőségesebb, s csak tökéletes artikuláció útján tud érvényesülni, utóbbi extrovertáltabb, nagyvonalúbb koncertstílusa viszont hangerőt és legato-effektust célzott meg.” (32. o.)

A könyv legnagyobb terjedelmű, A zene címet viselő középső része kottapéldák tucatjainak segítségével mutatja be, hogy e két különböző hangzásideál milyen változatokban élt a gyakorlatban. A Billentyűs hangszerek és textúrák című fejezet azt kutatja, miben ragadható meg egy zenei anyag sajátos zongora-, pontosabban fortepiano-szerűsége, hogy például a sokak, s éppen a legnagyobbak – például Philipp Emanuel Bach – által kultivált clavichordra írott daraboktól mennyiben különböztethető meg egy kifejezetten fortepianóra szánt mű, illetve hogy a többféle billentyűs hangszeren is előadható darabok vajon melyik médiumon találják meg ideális megvalósulási formájukat. Külön fejezet foglalkozik a bécsi és a londoni gyakorlattal, és sajátos helyzetéből fakadóan önálló fejezetet kap Joseph Haydn is. A zongoraszólam-központú, szólóhangszer-kíséretes billentyűs szonáták gyakorlatáról, valamint a különböző korabeli billentyűs tradíciók, a brit, illetve a kontinentális zongorazene egymásra hatásáról is külön fejezet szól.

A zenéről szóló rész egyik legfőbb erénye, hogy egy hallatlanul gazdag – ám számunkra alig-alig ismert – repertoárt, mely egyébként zenei és zeneszociológiai szempontból is a mai koncertélet alapjának tekinthető, képes kézzelfoghatóan közelivé tenni. S amikor Komlós Katalin rosszalló megjegyzését olvastam, hogy Jan Ladislav Dussek vagy Muzio Clementi legjelentősebb műveinek bizony helye lenne a mai meglehetősen konvencionális koncertrepertoárban, akkor a zongoristák helyett is elszégyelltem magam egy kissé. Grafikailag kevéssé sikerült kottapéldák által John Burton-től Johann Samuel Schroeteren és Leopold Kozeluchon át Thomas Attwoodig számtalan, mára már gyakorlatilag elfeledett szerzővel találkozhatunk a könyv lapjain, de Komlós Katalin soha nem esik a különleges felfedezésektől elvakított zenetörténész hibájába; határozott és feddhetetlen ízlése megóvja attól, hogy az utókoron kérje számon a nagymesterek zenetörténeti túlsúlyát. Kontextusba helyezve a nagyok még nagyobbakká válnak, ami nem jelenti azt, hogy a kevésbé jelentős szerzők nem alkottak maradandót.

„[A bécsi klasszikus fortepiano-írásmódnak] alapvető elemei – írja Komlós Katalin – a sztereotip kíséretfigurák, a periodikus szerkezetű dallamok és a skálamenetekből alakuló fürge, csillogó passzázsok. […] A fortepiano segítette az artikuláció megvalósítását és a fény-árnyék distinkció által a részletek megvilágítását. Egyes szerzők mindössze ennyit nyújtottak; néhányan magasabb aspirációval közeledtek a kontrapunkt, a kompozíciós találékonyság és a kifejezés kihívásaihoz; és volt Mozart, a klasszikus művészet beteljesülése.” (67. o.)

Az előadók címet viselő zárórész a különböző eladói stílusok és a korabeli zongorapedagógiai munkák áttekintése mellett a kötet talán legszórakoztatóbb, Kenner und Liebhaber című fejezetét tartalmazza. Komlós Katalin összefoglalásából kiderül, hogy „a hallgatók viszonylatában a Kenner a tanult és racionális, a Liebhaber a képzetlen és emocionális zenefogyasztót jelölt; kritikusok viszonylatában ugyanezek a fogalmak a professzionista és a laikus között tettek különbséget. A század előrehaladtával magukat a játékosokat osztályozták, illetve adresszálták egyre inkább a Kenner&Liebhaber címkével, és a fogalomnak ez az újfajta alkalmazása alapvetően érintette a zene komponálását és recepcióját.” (117. o.)

A korabeli zenei gyakorlat megvilágítására Komlós Katalin Goethe Wertherét és Jane Austen Emmáját is segítségül hívja, s egy 1832-ben írott Philipp Emanuel Bachról szóló kötetből idézve – talán tudtán kívül – a saját könyvéről is beszél. Johann Friedrich Rochlitz a következőket írta Philipp Emanuel Bach Kenner und Liebhaber sorozatáról e két fogalom jelentését vizsgálva: „Professzionistákon nyilván éppoly kevéssé érti [Bach] a mindenben hibát keresőket, mint amatőrökön a zenét pusztán szórakozásnak tekintőket. Olyan professzionistákra gondol, akik ugyanakkor zenekedvelők, vagy ahogy ma inkább mondják, igazi művészetbarátok; és olyan amatőrökre, akik ugyanakkor professzionisták, azaz értik a dolgok lényegét.”

Komlós Katalin nagyszerű könyve tudományos munka lévén nem könnyű olvasmány, ám a fenti értelemben nemcsak a Kennerek számára jelent hallatlanul izgalmas élményt, hanem a Liebhaberek számára is nyugodt szívvel ajánlható. Zongoristák számára pedig kötelező olvasmány.

(Komlós Katalin: Fortepianók és zenéjük – Németország, Ausztria és Anglia, 1760-1800. Budapest, 2005, Gondolat Kiadó)