Nándor

Kalapács, zongora

2006.01.09. 00:00

Programkereső

Ambivalens koncerten voltam január 4-én este a Zeneakadémián. A Zongora című hangversenysorozat részeként Jean-Efflam Bavouzet játszott Beethovent és Ravelt a Nagyteremben. De mintha a szünetben kicserélték volna a zongorát. Vagy a zongoristát?
9a42f7a2-72ae-4171-b86e-e4419dd22bbb

A Hammerklavier-szonátában Bavouzet dübörögve és hatalmas, teátrális mozdulatokkal söpört végig a hangszeren. Az első tétel feszültnek, akaratosnak, néhol szinte görcsösnek tűnt. A művész harcolt a zongorával, csatázott a darabbal. Nem a szerzemény ellen, hanem érte küzdött, a győzelemhez azonban nem lett volna feltétlenül szüksége a pörölycsapás-szerű akkordok kemény hangzására, és az egyébként is útkereső, csapongó motívumok végletes széttagolására. Beethoven nagyszabású műve nem tartozik a leggördülékenyebb, legközérthetőbb szonáták közé; nem is adta meg magát egykönnyen.

Az improvizatív jelleg, ami az első tételben túlzásnak bizonyult, meglepő és izgalmas fordulatokhoz vezetett az Adagio sostenutóban. A motívumok mintha éppen január 4-én este szerveződtek volna lassú tétellé Jean-Efflam Bavouzet kezei alatt. Ha maguk a hangok nem is voltak rögtönzöttek, a szeszélyes effektusok és az érzelmi szélsőségek mindenképpen egyszerivé és megismételhetetlenné tették a művész játékát. A negyedik tétel sűrű szövésű matériájának előadása sajnos sokban emlékeztetett az első tétel agresszivitására, bár kevésbé volt ideges és heves. A szonátában a színpadias mozdulatokkal nem is esztétikai értékük/értéktelenségük miatt nem voltam kibékülve, hanem mert sokszor a zenei kifejezést próbálták pótolni.

Ilyen előzmények után hihetetlen volt a Miroirs nyitótétele, a Noctuelles varázslatos első pár hangja: a vészjósló éjjeli lepkék a szervezettség és a ráérzés ideális egyvelegével árasztották el a billentyűket, finom, fényes, de egyáltalán nem erőszakos hangszínen. Hátborzongató volt a ciklus második tétele. A Szomorú madarak jellegzetes repetált hangpárjából a második annyira halk és ijedt volt, hogy sokszor attól tartottam, nem is fog megszólalni. Ez természetesen nem következett be, viszont egy olyan feszültségre-ernyedtségre alapuló izgalmi állapotot hozott létre a hangversenyteremben, amely alól senki sem tudta magát kivonni.

Jean-Efflam Bavouzetnek egyetlenegy felesleges gesztusa sem volt többé, csak ült a zongora mellett egyenes derékkal, és megfagyasztotta – felizzította maga körül a levegőt. Magával ragadó volt a harmadik tétel bárkájának ringatózása, és színes, mint a napfény játéka az óceánon. Az Alborada del Gracioso szerepéhez illően kihívó volt és büszke. A Harangok völgye lassan távolodott, majd mély, meleg, pedáldús homályba veszett az ötödik tétel végén.

Nem csak a Miroirs negyedik tételének spanyol szívtiprója, de Ondine sellő is igencsak értett a csábításhoz a Gaspard de la nuit kezdetén. Kecses volt, áttetszően karcsú és hajlékony. Egy leheletnyit talán kimértebb, mint más hableányok, de ez mit sem változtatott vonzerején. Mindezt annak köszönhette, hogy Bavouzet a legkifejezőbb fortéban sem ragadtatta magát olyan kalapácsoló vagy durva hangszínre, mint néha a Beethoven-műben. A szomorú madarak énekéből már ismerős könyörtelen, repetált hangok hervasztó hangulattal vonták be a második tétel akasztófáját a fiatal francia zongoraművész interpretációjában. Az ördögi Scarbo, a törpe félelmetes egységét képezte vadságnak és számító értelemnek: egy vérfagylalóan horrorisztikus és szánnivalóan szerencsétlen figura elevenedett meg a Zeneakadémia színpadán.

Jean-Efflam Bavouzet ráadásként Ravel Prélude-jét és a Jeux d’Eau-t játszotta fergetegesen és felszabadultan a részben állva tapsoló közönségnek. Sajnos a hangverseny második feléről volt, aki hazament. Pedig ami a szünet után történt, az önmagában is felért egy teljes koncerttel.

(„A Zongora” – Jean-Efflam Bavouzet koncertje; 2006. január 4. 19:30 Zeneakadémia; Beethoven: B-dúr „Hammerklavier” szonáta, op. 106; Ravel: Miroirs (Tükrök); Gaspard de la Nuit)