Hedvig

Tégy a gyűlölet ellen

2006.01.10. 00:00

Programkereső

Fogalmam sincs, miért maradtam Jean-Efflam Bavouzet zeneakadémia-beli hangversenyének második részére is ott. Súlyos inzultus volt a hangverseny eleje, Beethoven Hammerklavier szonátája, amit csak akkor illik előadni, ha a zongoristának nyomós oka van rá.

Bavouzet-nak azonban semmi oka nem volt rá, az első tételt igazán összevissza játszotta, a másodikat csörömpölve, a harmadikat végtelenül unalmasan és üresen, a negyedikben megint csak csépelte a zongorát, bár nem egészen hatástalanul, mert láthatólag a hangsúlyt ide képzelte a művész. Ha valami pozitívum után keresgélt az ember, akkor az talán a döbbenet: Bavouzet játékából meg lehetett érezni, hogy mennyire meredek ez az óriási szonáta, milyen mélységesen meghökkentő lehetett a XIX. századi hallgatónak, ahogy mondjuk az utolsó tételben egyszerre két zenemű szólal meg egy időben. De ez a hüledezés talán mégis túlságosan kicsi eredmény, ha egyszer a zongorairodalom egyik legfontosabb darabjáról van szó, és a végigunatkozott lassú tételért igazán csekély kárpótlás egy ököllel szétvert finálé.

A szünetben az emberek rosszallóan ciccegtek, a legjobb fejek egymás után vették a kabátjukat, a szerencsés fickók. Mert hiába okoskodik az optimista odabent, hogy a műsorválasztást elkapkodta kissé ez az elegáns kávéházi felszolgálóra emlékeztető úriember, és majd a Ravel-művekben megmutatja, hogy miért is került bele ebbe a nemzetközi nagymenőket sorakoztató bérletbe, nem mutat meg ő semmit. A második rész még sokkal lehangolóbb az elsőnél. Az egyetlen változatosság, hogy a hallgató szinte minden darab elején azt hiszi, most valami érdekeset fog hallani, azután sorra pottyannak bele a művek és a tételek a jelentéktelenségbe, igénytelenségbe, egyhangúságba. Beethovent rosszul játszani bocsánatos, mert a mű még a legkifejezéstelenebb előadásban is nagy marad, mutatja a formátumot, a szerzői szándékot, legfeljebb jobban meg kell küzdenie a hallgatónak az eredményért.

Ravel azonban más. Ha kong a zene az ürességtől, ha nem érezni a tartás és az elegancia alatt a lávát, a fortyogó mondanivalót, akkor tökéletesen hamis a kép: a makulátlanul öltözködő, végtelenségig kifinomult, szemérmes zseni helyett egy üresfejű zeneszerzőt látunk, aki valamilyen megmagyarázhatatlan okból Liszt Ferenccel akar állandóan versenyezni, pedig ő maga nem is tudott olyan jól zongorázni, mindehhez még furcsa vízmániája van, folyton csöpög, csurog, folyik, gyöngyöz a hákettőó a műveiben. Ilyen a sors: még ráadásként is a Szökőkutat választotta Bavouzet.

Érdekes, hogy csupán a zongorajátéka miatt mennyire meg lehet gyűlölni egy embert.