Móric

Mozart – unalmasan

2006.02.07. 00:00

Programkereső

Mozartot játszani könnyű, előadási nehézségeket nem okoz. Zenéjét mindenki szereti, akinek füle van. A Mozart-muzsika mindig változatos. Ha évfordulója van, még többet hallhatjuk e nagyszerű szerzőt, és ettől boldogok vagyunk. Vagy nem? Mozartot játszani nehéz? Előadása állandóan gondolkodásra késztet? Zenéjét szeretni nem könnyű annak, akinek füle van? Unalmas? Ha évfordulója van, a csapból is ő folyik, ami apránként az agyunkra megy?
54aec3de-76fc-4ae1-926a-ed0647e79508

Feltehetőleg mindkét állítássorban van igazság – mégis mindkettő hamis. Az egyes állítások közt sincs feltétlenül összefüggés. De hogy Mozart kérdéseket vet fel, az biztos. Még a szubjektív tényező (hogy szeretjük-e) sem garantálja, hogy jó lesz a Mozart-előadás. Glenn Gould pl. nem szerette, Mozart-felvételei mégsem nevezhetők egyértelműen rossznak. Rolla János és a Liszt Ferenc Kamarazenekar pedig régóta szereti Mozartot. És bár az ő február harmadikai zeneakadémiai koncertjük sem nevezhető egyértelműen rossznak, mégis az az érzésem: valami nagyon-nagyon lényeges kimaradt.

Három közepesen ismert művet adtak elő. A K 338-as C-dúr szimfónia Mozart salzburgi korszakának terméke – és ahogy ezen időszak művei oly sokszor, ez is kevésbé invenciózus, mint a korábbi vagy későbbi szerzői időszak zenéi. Hogy e korszak zenéit gyengébbnek érzem, ez is csupán mozarti mércével mérve értendő, vagyis csak annyit jelent, hogy írt ennél jobb műveket. És persze a korszakból ellenpélda is akad bőven, itt van pl. a Postakürt-szerenád, az est fő attrakciója. A C-dúr szimfóniában sok a „kész modul”, ezzel szemben viszonylag kevés a dallam. Ettől még jó mű, az első tétel pl. meglehetősen operanyitány-ízű (kezdését ld. még a Cosi, és különösen a Titus elején), a második kedvesen éneklő, (menüett híján) a harmadik sodró finale, ahol a 6/8 egy pillanatra sem áll meg. A hangzás pedig az utolsó szimfóniákat előlegzően szimfonikus. A K 190-es Concertone két hegedűre – szintén C-dúrban – a maga gyermeki bájával (és kiforratlanságával) sokkal ötletesebb zene – e korai sinfonia concertante szinte mindegyik hangszercsoportnak juttat szólót, a hangzás állandóan változik, a menüettbe oltott versenymű-zárótétel pedig formailag is érdekes megoldás. Viszonylag ritkán hallhatjuk színpadon – Fischer Ádám szerint azért, mert két egyenrangú hegedűs kell hozzá.

Rolláéknál a legkevesebb hiba a szólistákkal volt. Bár az oboa lehetett volna tisztább, a cselló a trióbeli szólójában precízebb, ezek olyan apróságok, amelyektől akár még korszakos is lehet egy előadás. A Postakürt-szerenádban pedig egyenesen a szólisztikus három tétel, a „beépített G-dúr sinfonia concertante” fúvósai tetszettek a leginkább (különösen a fagottok és a fuvolák). Tehát nem az előadói képességeket keveslem – a néha merészen gyors tempók ellenére nagyobb baki nélkül megúsztuk. És végül is elhangzott három nagyszerű mű, melyek közül kettőt alig-alig hallhatunk koncerten, és melyek lemezen is főleg az összkiadásokat gazdagítják. A közönség is tapsolt. Akkor hol a baj?

Ott, hogy unatkoztam. Hogy nem emlékszem, velem, a Mozart-rajongóval mikor fordult elő, hogy azt számoltam, hány tétel van még hátra. Ugyanis Mozart ebben az előadásban unalmas. Nincsenek benne mondatok: ütemek vannak, többnyire kettesével. Másrészt rosszak a hangsúlyok: részint monoton a hangsúlyozás – pl. a menüettek hol bővülő, hol szűkülő ívei ezúttal teljesen egyformára sikeredtek, a mozarti játék elveszett –, részint minden záróhang súlyt kapott, ami fél óra elteltével úgy hatott, mint egy-egy főbekólintás. Az oboa alulintonáltságánál fárszatóbb volt, hogy szinte egyetlenegyszer sem frazeált helyesen. Nem vagyok az autentikus játék kritika nélküli elkötelezettje, de tényleg azt gondolom, meg kell nézni, mi áll a kottában, pl. milyen kötőív. A dinamikával se voltam kibékülve: úgy tűnt, a kamarazenekari méretű vonós szólamok szimfonikus zenekari hangzásra törekedtek, amitől a forték élessé, árnyalatlanná váltak (és a zenészek ilyenkor ritkán játszottak együtt) – igazi pianót viszont alig kaptunk. Minden felfelé törő dallamon crescendo volt, lefelé pedig decrescendo. Szinte minden egy-két árnyalattal gyorsabb volt annál, amiben még maradt volna idő zenélni. És mindez szabályszerűen, mintha így kellene Mozartot játszani.

És a közönség tapsolt, mert Rolláék eljátszották Mozartot, szinte hiba nélkül. De ha én unatkoztam, alighanem más is. Csak az nem biztos, hogy más is tudja, mennyivel jobbak és izgalmasabbak is tudnak lenni ezek a művek, vagyis hogy a hiba nem Mozartban van. Valami lényeges maradt ki: az, hogy eljussunk, közelebb kerüljünk Mozarthoz. És ehhez bizony megkerülhetetlen a munkának az a része, melyet a Liszt Ferenc Kamarazenekar alighanem fel sem vett a feladatok listájára: elgondolkodni Mozart zenéjén, nem ösztönből vagy – horriblie dictu – rutinból játszani. Gondolkodni minden hangsúlyon, minden zenei mondaton, minden dinamikán, minden kötésen. Képezni magunkat, utánaolvasni. Megnézni, mit csinálunk helyesen harminc éve – és esetleg mit rosszul, mi fölött járt el az idő. Elvégezni ugyanis lehet valamit rutinból – de jól muzsikálni nem. Mozartnak pedig egyetlen műve sem lehet rutinfeladat. Akkor sem, ha a közönségnél úgy is tetszést arat.

(2006. február 3. 19:30 Zeneakadémia Nagyterme; A Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje (hangversenymester: Rolla János); Mozart: C-dúr szimfónia, K 338, C-dúr concertone két hegedűre, K190; D-dúr „Postakürt”-szerenád, K 320)