Jenő

Még egyszer a csodagyerekről

2006.02.14. 00:00

Programkereső

Idén, Mozart születésének kétszázötvenedik évfordulóján bármerre nézünk, mindenhol Mozartra emlékező hangversenyek, kiállítások, szórólapok, rendezvények vesznek minket körül. Mozart szülőhazája, Ausztria bámulatra méltó szakértelemmel karolja fel és reklámozza fiát, de idehaza sem panaszkodhatunk.

Aki él és mozog, szervez néhány Mozart-hangversenyt, próbál valami újdonsággal előrukkolni. Még a heti- és napilapokban is rendszeresen olvashatunk a rejtélyes körülmények között meghalt szerzőről, a nőcsábászról vagy éppen arról a csodagyerekről, aki egyszeri hallás után képes volt lejegyezni egy sokszólamú kórusművet, aki bekötött szemmel muzsikált császárának, és aki már ötévesen olyan műveket komponált, amelyeket még kétszázötven év múltán is érdemes játszani és hallgatni.

A koncertprogramokat böngészve – legalábbis Magyarországon – mégis alig akad olyan esemény, amelyen időről időre újra szembesülhetnénk ezekkel a csodagyerek-darabokkal. Ezért is volt vonzó hétfőn este a Magyar Rádió Énekkarának és Szimfonikus Zenekarának hangversenye a Nemzeti Hangversenyteremben, hiszen Mozart egyházi zenéjéből összeállított műsoruk első felében a szerző legkorábbi teljes mise-megzenésítését, az ún. „Árvaházi” misét szólaltatták meg. Ez a mű 1768-ban keletkezett, tehát egy tizenkét éves szerző alkotása – ráadásul a bemutatót valószínűleg maga vezényelte. Szinte hihetetlen, hogy ez a kiskamasz nemcsak korának zenei nyelvét és a mise műfajának megzenésítési szokásait ismerte maradéktalanul, hanem már ebben a zsenge korban is eredeti tudott lenni. A névleg c-moll, de többnyire dúrban mozgó mű szólószámok és kórusok szokásos váltakozásából épül fel, a kórusok többsége homofón (a mozgékony vonós-szólamok felett), kivéve a Gloriát és a Credót, amelyeket hagyományosan fúga zár. Ezek a tételek is arányosak és karakteresek, de az f-moll Crucifixus bevezetése trombitákkal és dobokkal, valamint az Agnus Dei tételt indító harsonatrió valósággal lenyűgöző.

A Magyar Rádió együtteseit dicséri a kitűnő műsorválasztás és a megbízható előadás. Mindenek előtt a kórus megint bizonyította, hogy remek gárdával van dolgunk. Pontosan, egységesen és kifejezően énekeltek, az egyes szólamokat mégis kitapinthatóan egyedi jelleg határozta meg. Mindig hajlékonyan alkalmazkodtak a zenekarhoz és a szólistákhoz, ami időnként – legalábbis a hallgató így ítéli meg – nem lehetett egyszerű. Az est karmestere, Vásáry Tamás változatos és adekvát tempókat és karaktereket képzelt el. A tételek mégis szinte kivétel nélkül kissé bizonytalanul és lötyögve indultak. Hála a koncertmester és a szólamvezetők rátermettségének, néhány ütem elteltével mindig helyreállt a rend. Még egy apró ügyetlenség tűnt fel, mégpedig a meglehetősen gyakori álzárlatok megformálásával kapcsolatban: érzésem szerint túlságosan előkészítették ezeket, a jellegzetes lassításból előre sejthettük, megint becsap minket ez a huncut szerző.

A szólisták kiválasztása szerencsés csillagállás alatt történt. Bár Csereklyei Andrea a tőle megszokottnál szétszórtabbnak, hangilag bizonytalanabbnak tűnt, előadásának egyértelműen előnyére vált a historikus együttesekkel való gyakori munka: szabadon, hajlékonyan és rendkívül kifejezően énekelt, olykor a zenekar ellenében is jól frazeált. Hámori Szabolcs alakítását is ez a hozzáállás jellemezte, telt hangon, stílusosan formálta szólamát. Meláth Andrea és Fekete Attila szereplése is kiegyensúlyozott volt, az ő előadásukat inkább a pontosság és megbízhatóság határozta meg.

b28727b0-242d-4398-8448-a14191e33a17

A műsor második részében A bűnbánó Dávid című oratóriumot hallhattuk a Nemzeti Hangversenyteremben és a rádió jóvoltából még több mint tíz országban. Egy mise befejezett számait használta fel Mozart újra az oratóriumhoz és két új áriát komponált hozzá. Bár a koncertismertetőből megtudhattuk, az „olasz szövegű darabban valójában nem történik semmi, sőt, azt sem derül ki, melyik bűnét bánja Dávid”, jó lett volna olvasni a magyar fordítást.

Ennek hiánya azonban nem vette el a műélvezet lehetőségét. Az azonban, hogy a Művészetek Palotájából kilépve Liszt egyik Magyar rapszódiája bömbölt a hangszórókból a gyanútlan koncertlátogató fülébe, s ez elkísérte egészen a villamosmegállóig, nehogy véletlenül a koncerten szerzett benyomásokat és jó érzéseket őrizve térjünk haza, nem kell mondanom, enyhén szólva zavaró tényezőnek bizonyult.

(2006. február 6. Nemzeti Hangversenyterem; A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának és Énekkarának (karig.: Strausz Kálmán) koncertje; km.: Csereklyei Andrea, Meláth Andrea, Fekete Attila, Hámori Szabolcs (ének); vez.: Vásáry Tamás)